New Orleans második felvonás: mesemondó álruhában

Előre bocsátom, hogy az AFS volt életem első néprajzos konferenciája (a nagyokkal érdemes kezdeni). Jártam nem kevés régész konferencián, természetesen, és még annál is több mesemondó összeröffenésen, de a néprajz mindig csak akkor került közel az életemhez, amikor együtt laktam vele, két zseniálisan jó fej szobatárs személyében. Természetesen a mesemondás azért elég közel hozza az embert a néprajz háza tájára, de érzékelhető néhány alapvető különbség. Például az, hogy a mai világ mesemondóinak nagy százaléka a néprajzosok nagy százaléka szerint nem is "igazi" mesemondó. De ez egy hosszú történet.
Az viszont tény, hogy a néprajzosok korántsem voltak annyira barátkozóak és közlékenyek, mint a mesemondók, viszont jóval több volt közöttük a fiatal. Voltak szép számmal popkultúrával foglalkozó kutatók is, akik jórészt a nerd kategóriából kerültek ki, és remekül el lehetett velük beszélgetni az indiai képregények és a redneck valóságsók néprajzos vonzatairól. Még annál is fontosabb, hogy jelen volt sok nagy nevű kutató és tanár az ország minden egyeteméről, akikkel lehetett szorgosan kezet rázni és hasznos szavakat váltani, hátha emlékezni fognak a nevemre, amikor a doktori jelentkezésem olvassák. Haha.
Voltak azért a konferenciának komoly szakmai fénypontjai is:

1. Két órás beszélgetés a Tremé (New Orleans-ban játszódó HBO sorozat, igen jó, nézzétek) alkotóival. Itt persze megcsapott mindenkit a hírnév szele, David Simon mégiscsak felelős az elmúlt tíz év két legjobb sorozatáért, meg aztán jött velük mindenféle író, producer, sőt, egy indián nagyfőnök is. Az előadás népszerűbb volt, mint bármelyik folklór panel, és az emberek alig fértek el a kiselőadóban (pláne, mert az élelmesebbje belógott ide belépő nélkül is, khm). Az előadás után odamentünk beszélgetni a csapathoz, nagyon jó fejek voltak, barátságosak, és türelmesen válaszoltak minden rajongói kérdésre, sőt, autogramot is adtak, ha szépen kérte az ember. Az az igazság, hogy személy szerint sokkal jobban élveztem az írókkal való beszélgetést, mintha a színészek jöttek volna el. Többször kéne ilyet csinálni.

2. Kay Stone két órás előadása a Grimm hagyományról sokkal izgalmasabb volt, mint amilyennek hangzik. Kay elegáns, fehér hajú hölgy, aki nem csak folklorista, de hivatásos mesemondó is (ritka kombináció). Miközben arról beszélt, milyen hatással vannak a Grimm mesék a nyugati kultúrára, közbe-közbeszúrt egy-egy sztorit is, főként jól ismert mesék egzotikus vagy korábbi változatait. Hallottunk Hófehérkéről, akit az édesanyja átkoz meg és az apja ment meg az átoktól; volt japán Jancsi és Juliska, és indián Hamupipőke, akit a vadpulykák tánca változtat hercegnővé. Nagyon jópofa előadás volt.

3. Milbre Burch, aki velünk együtt a mesemondást képviselte, nagyon érdekes projectet hozott: a férjével közösen meginterjúvoltak és filmre vettek kilencven hivatásos mesemondót, és összesen nagyjából kétszáz órányi anyagot gyűjtöttek össze. Ebből mutattak be egy rövid, tizenkilenc mesélőből álló montázst, amin nagyrészt hírességek beszéltek a mesemondás fontosságáról és a kedvenc élményeikről. A filmek jórészt tíz évvel ezelőtt készültek, és mókás volt nézni, mennyivel fiatalabbak voltak még a mai nagy öregek. A legérdekesebb gondolat viszont egy hawaii mesemondótól származott, aki arról beszélt, hogy az ő mesemondó hagyományában ha nincs arra érdemes tanítvány, akire a történeteket rá lehet hagyni, a mesemondó köteles "elengedni" a meséket. "A mesék nem a te tulajdonaid" magyarázta "Önálló lények, nem kényszerítheted őket semmire. Ha nincs, aki méltó lenne rájuk, hagyni kell őket elmenni." Ettől persze minden néprajzosnak és a legtöbb mesemondónak feláll a hátán a szőr, de érdemes elgondolkodni rajta, mennyire alapvetően más lehet egy-egy szájhagyomány a sajátunktól.

4. A saját előadásunkra szombat reggel nyolckor került sor, aminek egyenes következménye volt, hogy fél tucatnyi nagyon másnapos mesemondó és folklorista támolygott csak be a terembe (egy sarokra voltunk a Bourbon Street-től). Ehhez képest elég jól sikerült, mindenki elmondta a kis mondókáját, beszélgettünk a szerepjáték és a mesemondás kapcsolatairól, játszottunk egy kicsit hogy a közönség is lássa, aztán megvitattuk az ötleteinket és a felmerült kérdéseket. Az előadás második felére besétált egy fickó is, tornacipőben és hosszú kabátban, és amikor végeztünk, odajött barátságosan kezet fogni. Kiderült, hogy Loki a becsületes (?) neve, és hivatására nézve szerepjáték-író (Pathfinder). Ebből persze azonnal országos nagy barátság lett, és egy kreol étteremben kötöttünk ki négyesben, ahol aztán jó három órát beszélgettünk képregényekről. Doctor Who-ról, szerepjátékról, és természetesen viking istenekről. Teljesen Amerikai istenek hangulata volt a dolognak: ha valaki kérdezi, Loki New Orleans-ban lakik. Mert hol máshol.

Azt hiszem, a konferenciáról elég is ennyi.