Rendhagyó beszámoló I. - Vérfagyasztó történetek

Hogy mitől rendhagyó a beszámoló? Leginkább attól, hogy marha álmos vagyok. Így aztán ahelyett, hogy az eddigi hagyományokat követve egyenként beszámolnék minden mesélőről a mai napon, és mindenkit halálra untatnék, inkább kisebb falatokban fogom adagolni az idei fesztivált, és én így is elmehetek aludni, meg ti sem  fáradtok túl sokat az olvasással. Van kérdés, nincs kérdés? Nyomás.

A mai nappa elkezdődött a 40. (!!!) National Storytelling Festival, mesemondóknak egyszerűen csak "Jonesborough". A történet folytatódik, szezám kitárult, tündérvásár megnyitott, és minden bokorból visító mesemondók ugrálnak a nyakamba. Miden pórusomon keresztül meséket szívok magamba.

A mai falat, mivel tíz perce estem haza a róla, az éjszakai vérfagyasztó koncert, amit mi Holnemvoltosok csak Esti Kísértés néven emlegetünk. Azt hiszem, a mai egyértelműen az idei fesztivál egyik fénypontja volt, és egyben az egyik legjobb kísértet-koncert, amit életemben hallottam.

Elsőként Lyn Ford volt a színpadon, akit eddig többször hallottam vért fagyasztani, mint bármilyen más műfajban, és most is jó volt, mint mindig. Egy kísértetsztorit mesélt egy kísértet szempontjából, aki nem tudta, hogy kísértet, és bebizonyította, hogy az ilyesmi nem csak a mozivásznon működik, hanem élőszóban is.
Lyn után Beth Horner következett, aki pont az ellenkező eset, eddig mindig csak humoros formájában láttam, amint kis gömbölyű lénye teljes lendületével hadonászva modern tündérmeséket mesélt, vagy a három medvét tutulta egy nádsípon. Most viszont olyan sztorival rukkolt elő, ami az én Halloween programomnak is központi részét képezi, A lány és a koponya osztrák legendájával (amit én arra szoktam használni, hogy elkápráztassam a kölyköket a fizikai antropológia csodáival). Kísérteties susogását csont ritmushangszerekkel kísérte, amik a környezeti tudatosság nevében fából készültek.
Harmadikként Alton Chung foglalta el a színpadot, aki japán felmenői iránti tiszteletből, meg azért, hogy a közönség ezentúl tízes csoportokban merjen csak elmenni a toi toi vécékig, szörnyű japán női kísértetekkel és némi fejletépéssel rukkolt elő. Ismét bizonyítva lett, hogy a japánokat horrorban nem veri meg senki. A sztori végéhez még hozzácsapott egy vicces kis mesét egy arctalan démonról aki embereket tréfál meg, csak hogy oldja a hangulatot.
Alton után a fesztivál egyik legifjabb mesemondója, Hannah Harvey következett, a maga szőke, törékeny bájával és totálisan pszichotikus meséivel. Az első egy skót legenda volt egy halászról, aki a kifosztott egy hajótörtött nőt, aztán a tengerbe ölte; a hölgy szelleme egy hátborzongató kis dalocskával jött vissza bosszút állni. A második sztori az eredeti Piroska és a Farkas volt, belezéssel, vérivással, szexuális farkasokkal, ahogy kell. Hannah nem csak jól választ sztorit, de remekül is adja elő a történeteket, épp csak annyi gesztussal, amennyitől biztos hangyázni kezd az ember gerince.
A sort és az estét Syd Lieberman zárta, aki régi járékos már a horror műfajban, annak ellenére, hogy egy pici, mosolygós Törpapára emlékeztet leginkább. Ma estére Beowulf legendáját tartogatta a számunkra. Érdekes, kissé felkavaró élmény volt a fáklyák fényében nézni, ahogy Törpapa a holdra ülvöltve tépi ki Grendel karját a puszta kezeivel.

Az est házigazdája imádott Kim Weitkamp-ünk volt, akiről már eddig is tudtuk, hogy vonzódik a sötét oldalhoz, és nem csak ezért volt tökéletes választás, hanem azért is, mert a tenyerén hordoz minden mesemonót, és pontosan tudja, kiről mit kell mondania ahhoz, hogy a közönség azonnal a szívébe zárja az illetőt. A koncert végeztével félig kockásra, félig csíkosra fagyva (az egyetlen testrészem, ami áldotta a hideget, a kezem volt, amit korábban megégettem a forró csokival) felbotorkáltunk a patakpartról a pavilonhoz, hogy részesüljünk néhány csontropogtató ölelésben, mielőtt útnak indultunk hazafelé.

Azért hogy rend legyen, Syd azt is megjegyezte, hogy aki igazi horrort akar, az próbálja meg a sötétben használni a toi toi vécét. De odáig azért senki nem merészkedett.