Rendhagyó beszámoló III. - És a ráadás

Mostanra már teljesen feladtam, hogy kronológiai sorrendben számoljak be a hétvége eseményeiről; vasárnap estére menthetetlenül összefolyt az egész. Mesétől meséig tisztán vissza tudom mondani, de hogy melyik mese mikor történt, azt már megette a fene... a Fesztiválon nincs reális idő, ahogy a népmesékben sem.

Egy dolog viszont biztos: ha egy dolgot kéne mondanom, ami a Fesztivál három napos élményáradatában az abszolút kedvencem, a vasárnap estét választanám. Mert amikor a mesemondás véget ér, a színpadokat lebontják, visszaadjuk az önkéntes jelvényeinket, és a tízezer fős közönség hazavonul; amikor Jonesborough megint álmos kisvárossá változik, és lekapcsolják az utcán a lámpásokat, még hátra van a legfontosabb, legvarázslatosabb rész: a vasárnap esti zárt körű parti.

Idén a jeles rendezvényre a nagyfőnök főutcára néző házában került sor. Mi korábban érkeztünk, hogy segítsünk tálakat mosni, evőeszközöket válogatni, levest kavarni, és kukoricakenyeret pakolni halomba; egy órával később pedig szállingózni kezdtek a vendégek is: a Fesztivál mesemondói. Valamint barátaik és üzletfeleik. Úgy képzeljétek el, mintha egy koncert után a közönség hazamenne, ti meg ott maradhatnátok vacsorázni, borozni és beszélgetni egyet a zenekarral. A legtöbb mesemondót már évek óta ismerem, de még mindig olyan érzésem volt, mint aki véletlenül betévedt a VIP öltözőbe. Nem voltam vele egyedül, eleinte láttam az újabb diákokat is megilletődve álldogálni a sarokban.
A megilletődés azonban hamar elmúlt: itt kérem mesemondókról van szó, akik mindenkit tárt karokkal fogadnak. Néhány perccel érkezés után már elmélyült beszélgetést folytattam a chips felett egy indián mesemondóval madarakról, majd tovább sodródtam kedvenc tricksterem Andy karjaiba egy ölelés erejéig, ezek után Megan Hicks férjével álltam le társalogni, akiről kiderült, hogy építész és történelmi épületeket restaurál, kicsivel később Syd Lieberman és a felesége fogtak közre akikről kiderült hogy magyar felmenőik vannak, majd Dolores vett át megint csak egy ölelésre és egy gyors eszmefuttatásra wales-i legendákról, és tovább adott Susan O'Halloran-nak, aki röptében meginterjúvolt az online fesztivál kapcsán, amit az idén szervezett; nála ott ragadtam egy hosszabb beszélgetésre az európai mesemondó fesztiválokról, mielőtt Alton Chung mellett kötöttem volna ki aki széles vigyorral fogadott mintha ezer éve ismerne. Eddigre már a tornácon ültünk, nagyfőnök és néhány mesemondó nagyban zenéltek gitárokon, bendzsókon, lanton és tangóharmonikán, mi meg leálltunk táncolni a sarokban. Egy idő után Andy is csatlakozott hozzánk és hangos kurjongatásaink és lábdobogásunk közepette elnyomott egy balladát arról, milyen kár, hogy Clarice, a szép lány, a Klán tagja. Füttyszólóval és tangóharmonikával kísérve. Dőltünk a röhögéstől. A tornác körül unokák kergették egymást mezítláb az avarban, a nappaliban fogyott a zseniális kaja, a hintaszékekben takaróba bugyolált nemzetközi mesemondó mesterek ringatták magukat, és házat és tornácot egyaránt betöltött a nevetés, a beszélgetés, és a zene. A legtöbb társalgásból többet lehetett tanulni öt perc alatt, mint egy hivatalos mesemondó tanfolyamon egy hét alatt. És az idő kilencven százalékában mesélésről egyáltalán nem volt szó.

Teljesen fel voltam villanyozva. A parti előtt már alig álltam a lábamon a három napos hajtástól, és a csontjaimba ázott a hideg eső; de amint nyílni kezdett az ajtó, és érkezni kezdtek a mesemondók, megtelt minden csillogó, színes és érdekes dolgokkal, és teljesen elfeledkeztem róla, mennyi is az idő, vagy hogy holnap reggel munkába kell mennem. Ez a mi saját kis zsebünk volt az éjszakában, mielőtt mindenki hazaindul, és a Fesztivál hivatalosan is véget ér; mielőtt mindenkinek muszáj visszatérnie a valóságba, még adtunk néhány órát magunknak, hogy kiélvezzük a társaságot, ami olyan ritkán gyűlik így össze, hiszen kizárólag utazókból áll. A búcsúzkodás önmagában tartott másfél órát, és sztorikkal, dalokkal, ölelésekkel és ötletekkel volt tűzdelve.
Hat éve nincs már kétségem afelől, hogy mesemondónak születtem, és az is maradok. De valahányszor abban a ritka, csodálatos szerencsében van részem, hogy egy estét tölthetek egy mesemondókkal teli házban, mindig újra és újra rá kell jönnöm, hogy semmi sincs a világon, amit jobban szeretnék csinálni, mint amit ez a sok lenyűgöző, érdekes, szeretni való, és végtelenül barátságos ember a hivatásának választott, és teljes szívvel-lélekkel űz.

Találkozunk az úton!