"És te mitől lettél mesemondó?..."

A szombati nappal hivatalosan lezárultak mesemondó tanulmányaim: sor került a záróvizsga-fellépésemre az egyetemi színházban. Az öt féléves klasszika-szigorlat óta nem izgultam vizsgán ennyire.

Amikor egy mesemondó diák érzi, hogy közeleg a vég, azzal a feladattal találja szembe magát, hogy önállóan meg kell szerveznie és kiviteleznie egy teljes órás mesemondó előadást. Nem mondom, hogy nem csináltam már ilyet korábban, de most történt először, hogy osztályoztak is.

Heteken keresztül rágódtam a kérdésen: milyen témát válasszak mesemondó tanulmányaim megkoronázására? Az eddigi diákok közül mindenki más és más megoldást választott. Danielle, ahogyan korábban írtam, megvillantott minden műfajt, ami csak a repertoárjában megtalálható, míg Patrick kizárólag a legjobb sztorijait hozta. Hosszas rágódás után úgy döntöttem, hallgatok a nemrég elhunyt mesemondó nagyasszony, Jackie Torrence tanácsára: "Ha nem vagy biztos benne, mit mesélj, akkor táncolj azzal, aki elhozott a bálra." És én pontosan ezt tettem: olyan történeteket válogattam, amik velem voltak már jóval az előtt, hogy tudtam volna, mi az a mesemondás.

A színházat lefoglalni nem volt egyszerű, de csak-csak sikerült; közönséget toborozni már jóval nehezebb volt így a nyári szünet közepén, de szerencsére a barátaimra most is lehetett számítani. Végül tizenöt-húsz ember gyűlt össze a nézőtéren, és Joel még a mikrofont is segített beüzemelni, hogy minden simán menjen.

A műsorom címe: Egy maréknyi gránátalma-mag. Onnan indultam, hogy ha van az embernek születésnapi fája, akkor az enyém a gránátalma, amit a nagyszüleim ültettek nekem a kertbe. Innen aztán tovább haladtam a személyes sztorik vonalán, és beszéltem kertekről, családról, meg gyümölcsökről; végül aztán csak kilyukadtam Pomona és Vertumnus mítoszánál, ami az egyik első történet volt, amit valaha meséltem. Ezek után tovább beszéltem a mesemondó utazásomról; elérkeztem a régészethez, ami nem múlt el nyomtalanul, meséltem nekik egy kicsit a Kárpát-medence történelméről és arról, hogyan jönnek a hunok a magyarokhoz, avagy fordítva. Ide szúrtam be Attila és a mutatványosok legendáját, ami ugyan jóval a hunok után íródott, de valamiért mindig is megfogta a fantáziámat, így aztán tíz sorról kibővítettem jó húsz percesre, hadd okuljon a hallgatóság. A hunok és a régészet után arról meséltem, hogyan kaptam meg az első fizetős fellépésemet a Szépművészeti Múzeumban, és ennek kapcsán elérkeztem a perui mesékhez, ahol Wayqui segítségéről megemlékezve beszúrtam a műsorba a Kék kavicsot történetét (ami most is mindenkit levett a lábáról).

A műsort Rigó Béla versével, az Óradallal zártam, amit előző éjjel sikerült angolra fordítanom, és összefűztem az angol és a magyar verziót; az egyik kedvenc versem kiskorom óta, és szerintem szépen lekerekítette az előadás végét.

A műsor végeztével már nem volt más hátra, mint megölelgetni mindenkit, aki eljött meghallgatni, és testületileg átvonulni egy szomszédos étterembe, koktélozás céljából.

Kezdem úgy érezni, hogy diplomás mesemondó vagyok.