Mesemondó Mesterkurzus - Picasso és társai

Azt hittétek, végre túl vagyunk a mesemondó kurzusok felsorolásán?
Rosszul hittétek.
Bár az utolsó kötelező órám Elizabeth kurzusa volt, attól a nyári félév még vígan zajlik tovább, és amíg el nem kezdek dolgozni, semmi sem akadályoz meg abban, hogy bejárjak a félév végi mesterkurzusokra. Az e heti kínálatot pedig a világért sem hagytam volna ki: örök kedvenc mesemondóim egyike, Dolores Hydock tartott nekünk gyorstalpalót a művészetekről.

Doloresről már áradoztam eleget a blogon ahhoz, hogy most ne akarjam ismételni magam; inkább mesélek arról, mi mindent tanított nekünk három nap alatt. Csak hogy értsétek a bejegyzés címét: egy Picasso-idézetre utal, mely szerint "Ha műkritikusok találkoznak, művészetről és ihletről beszélgetnek; ha festők találkoznak, arról, hol lehet olcsó terpentint venni." Ezen a nyomvonalon elindulva a kurzus arról szólt, mik a mesemondó szakma alapjai, milyen trükkökre épül a mesemondók mestersége, és hogyan lehet további hasznos trükköket lenyúlni más művészetek szerszámdobozából.

A három nap alatt sorra vettünk néhány művészeti ágat, és szemérmetlenül loptunk mindegyiktől. Mivel Dolores eredetileg színész, így a színházzal kezdtük a munkát, és összeválogattunk technikákat, amik egy színpadi mesemondó hasznára lehetnek. Ezzel el is telt a teljes első napunk; este Dolores két órás nagyelőadást tartott az egyetemi színházban, ahol a gyakorlatban is bemutatta, mitől döglik a légy. Az egész műsor személyes sztori volt, de ha valakitől elviselek két órát a boldog gyermekéveiről, akkor az Dolores, a maga utánozhatatlan bájával, csillogó szemű lelkesedésével, és éles humorával.

A második napon áttértünk a festészetre. Példaként Norman Rockwellt emeltük ki, aki arról híres, hogy egyetlen képen teljes történeteket képes elmondani (én se hittem, amíg nem láttam). Abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy az úriember tanított is festészetet, és egy könyvében pontosan leírta, milyen lépéseken keresztül készül el egy-egy mesemondó festmény. Lépésről lépésre végigrágtuk az egészet, és megbeszéltük, hogyan lehet a festőknek szóló tanácsokat mesemondásra alkalmazni. Délután áttértünk a mozgóképekre: Pixar kisfilmeket néztünk, és aztán azt gyakoroltuk, hogyan tudjuk a mesét, amin éppen dolgozunk, két és fél percben tökéletesen elmondani. Kihívás volt, de nagyon szórakoztató.

Az utolsó nap reggele a tánc művészetével telt: Dolores, amellett, hogy színész és mesemondó és zseniális tanár, táncoktató is immár jó húsz éve. Cajun keringőt tanított nekünk, és miután kitáncoltuk magunkat, hosszú listát írtunk arról, miben hasonlít a tánc a mesemondáshoz (avagy fordítva). Meglepően sok volt a hasonlóság.

Dolores kurzusa, amellett, hogy végtelenül szórakoztató, nagyon hasznos is volt. Egyrészt, mert az alapokat nem lehet elég sokat ismételni (amikor már nem nézed a lábaidat, akkor tudsz táncolni igazán), másrészt mert megmutatta, hogy a mesemondás mint művészet nem önmagában lebeg a levegőben, hanem ezer szállal kapcsolódik más művészeti formákhoz. Ez nem azt jelenti, hogy a mesemondónak feltétlenül színész, festő, táncos stb. módjára kell viselkednie; csupán azt, hogy nem éri meg újból feltalálni a kereket, ha a többiek már megtették. És, mint mindig, most is megjegyeztük: tanulni a profiktól érdemes.