Mesemondó mesterkurzus III. - Bezár a bazár

Három hét úgy elrepül, hogy észre sem vettük; mire magunkhoz tértünk a mesék végtelen folyamából, már véget is ért a Haladó Mesemondás kurzus. Személy szerint még három napig vagyok diák - a hét végére, ha minden egyetemi szervezet és bürokrata is úgy gondolja, diplomás mesemondó leszek.

Tudom, hogy ismétlem magam, de Elizabethnél jobb tanárt kívánni sem kívánhat az ember; végtelenül szerencsésnek érzem magam, hogy az ő vezénylete alatt tanulhattam ezen a nyáron. Emberként és mentorként egyaránt ritka fajta: azt issza, amit prédikál, a végletekig kiáll a tanítványai mellett, és olyan mélységes igazságérzet él benne, amit kevés embernél látni. Emellett rengeteg munkát fektet a mesemondásba, amit végtelen alázattal kezel; nem tesz különbséget kétezer fős színházi nézőtér vagy ötfős kisvárosi osztály között, nem tartja nagyobbra az előadóművészetet mint a jó modort, és nem csak előadásra, hanem emberiességre is tanított bennünket. A mesemondó abban különbözik minden más művésztől, hogy elsősorban nem saját magát, hanem a mesemondást népszerűsíti; egy mesemondó sohasem jut el arra a pontra, ahol már nincs mit tanulnia. Minden év elején nézd át a repertoárod és döntsd el, mi az, amit még élvezel mesélni, és mibe untál bele; mi az, ami még igaz, számodra és hallgatóság számára, és mi az, amin változtatni kell. A mesemondó munkájához hozzátartozik az etika, az udvariasság, a komoly kutatómunka és a folyamatos tervezés. Mindenkinek vannak történetei; ne ragaszkodj egyetlen műfajhoz, próbáld ki a többit is, akkor is, ha sohasem lesznek a kedvenceid.
Ez utóbbi tanács egyébként be is vált. A három hét alatt minden héten egy más műfajba tartozó történetet kellett előadnunk; az első két héten ragaszkodtam a biztos talajhoz, és történelmi, ill. hagyományos mesét mondtam, de a harmadik hétre elengedtem a kapaszkodót. A hétfő esti soron következő Slam-en nem csak házigazda voltam, hanem versenyző is, és második helyezett lettem egy személyes sztorival, ami arról szólt, hogyan utaztam Rómába pápai audienciára. Pénteken pedig, a záró előadáson, egy családi történettel rukkoltam elő. Mindegyik előadás meglepően élvezetes élmény volt, és úgy látszott, a közönség is szereti őket, amin nem kicsit lepődtem meg, de nagyon jólesett.

Kis csapatunk is egészen összeszokott a három hét alatt. Hatan voltunk az osztályban, hat nagyon különböző ember, akik nagyon egymásra találtak a mesemondáson át: Joshua (az örök színész és jóga-mester), Joel (aki első látásra komoly felnőtt, de valójában csendesen csodálatos humora van), ML (aki a személyes sztorikban érzi jól magát és mindig mindent a végletekig kielemez), Susan (aki Németországban él, csodálatosan mesél népmeséket, és nagyon szerelmes), Ingrid (egyenesen Alaszkából, bár beutazta már a földgolyót, és több tucatnyi túrát vezetett az Antarktiszra), és jómagam. Rendszeres vendégünk volt a rózsaszín tündérke, Kristin Pedemonti, David a diplomás bohóc, valamint Cathy, Elizabeth legjobb barátnője, aki Ománban él és tanít, és néha hazalátogat. Kis családi körünk három nagyon intenzív hetet töltött együtt; beszélgettünk, vitatkoztunk, meséltünk, szurkoltunk egymásnak, sírtunk (szó szerint) és nevettünk (sokat), világhíres mesemondókat láttunk és hallottunk, ezer meg ezer kérdést tettünk fel, és megfogadtuk, hogy egyszer a távoli jövőben mi is olyan nagyszülők akarunk lenni, mint Elizabeth, akinek több unokája van szerte a világban, mint ő maga gondolná.