NSC harmadik nap - Világ nerdjei egyesüljetek

A harmadik nap már komoly intravénás kávéadaggal kezdődött; Terrie meg én átkocogtunk a szomszéd étterembe palacsintát reggelizni. Nagyon összeszoktunk már, és még rengeteg dolog van, amit meg kell vitatnunk!
A reggeli első workshop fesztiválszervezésről szólt; két amerikai fesztivál, a Timpanogos és a Mohegan szervezői beszéltek arról, hogyan és mitől működik vagy nem működik egy mesemondó rendezvény. Volt szó szponzorokról, fellépők kiválasztásáról, reklámról, és minden egyéb szörnyen hasznos dologról, alig győztem jegyzetelni. A Timpanogos fesztivál és konferencia az egyik legjobban szervezett rendezvény ahol valaha jártam, úgyhogy ittam minden szavukat. Úgy tűnik, Jonesborough csődjelentése miatt a nagy színpadi mesemondás súlypontja Utah-ba fog áthelyeződni. Nem biztos, hogy rosszul járnánk.
A workshopról kisétálva szembe találtam magam Kevin Cordival, akinek az a szerencsés helyzet jutott ki ezen a hétvégén, hogy két fiatal vörös csaj vetette magát visítva a karjai közé, és az elkövetkező másfél napban nem is engedtük el. Kevin mesemondó, tanár, szerepjátékos, képregény-rajongó, író, nerd, borzasztóan jó arc, és ősszel vele együtt fogok előadni egy folklór konferencián a mesemondás és a szerepjáték összefüggéseiről. Most találkoztam vele először élőben. Annyi mindent kellet megbeszélnünk, hogy lezöttyentünk a legközelebb eső kávéasztalhoz, és fel sem álltunk két órán keresztül. Beindult az ötletelés, ipari méretekben. Határ a csillagos ég és a San Diego Comic-Con.
Ebéd előtt még egy órás előadás várt ránk, amire mindenki összegyűlt a nagyteremben: Kevin Kling tartott beszédet a mesemondásról, és minden egyéb számunkra fontos dologról. Kevin író, mesemondó, zseni, és nagyon jó humora van; az előadás egyik felében fuldokoltunk a nevetéstől, a másikban pedig szorgosan jegyzeteltük minden szavát. Mivel Kevin egyébként testi fogyatékkal él (nem tudja mozgatni a karjait), sokat beszélt arról is, hogyan illeszkedik ő a társadalomba, és hogyan segít neki (és másoknak) a mesemondás abban, hogy hallassák a hangjukat. Nagyon érdekes előadás volt, le a kalappal. Még egy mesemondó, akiről sokat hallottam már, de most hallottam először élőben.
Az ebédet ugyan kihagytuk, de a délutáni workshopokat nem. Az elsőt Sara Armstrong tartotta egy "az én hősöm projekt" nevű kezdeményezésről, melynek keretei között történeteket gyűjtenek mindennapi hősökről film, írás vagy kép formájában, és egy honlapon gyűjtik őket össze. Minden évben rendeznek egy rövidfilm-fesztivált, és sok oktatási segédanyagot is készítenek iskolák részére. Megnéztünk néhány rövidfilmet; nagyon jópofák, érdekesek és elgondolkodtatók voltak. Nézzetek rá a honlapra, érdemes.
A délután második felében végre személyesen is találkoztam Margaret Read McDonald-dal, aki egy nagyon nagy név a mesemondó világban, rengeteg mesét gyűjtött és publikált, folyamatosan utazik és tanít a világ körül, és civilben egy tündéri, pici, gömbölyű, fehér hajú néni. Az Ohio folyó völgyéből származó népmeséket hozott magával, és megtanította őket nekünk; a legtöbbjük gyerekeknek való, de nagyon jópofa, és sok bennük a játék amit együtt lehet csinálni. A workshop végén még felmerült a fordítás kérdése a mesékkel kapcsolatban, és az, hogyan mesél valaki külföldön (az európai mesemondók egyfolytában ezt rágják, de az amcsiknál ritkán merül fel). Margaret megkért, hogy álljak ki mellé, és rögtönöztünk egy angol-magyar tandem mesélést, ami nagyon jópofára sikerült, bár a magyar részt nyilván nem értette senki. Ezek után már egyszerű volt bemutatkozni a hölgynek és elbeszélgetni vele a nemzetközi mesemondásról; nem lehetetlen, hogy nálunk is látogatást tesz majd a közeljövőben...
A délutáni móka végeztével vacsora következett, majd ünnepélyes díjátadó melynek keretei között minden USA régióból választottak egy-egy kivételes személyt aki sokat tett a mesemondásért 2011-ben. Az egyik Oracle díj a Storytell levelezőlista 600 tagjának jutott, ami azért klassz, mert ebben benne foglaltatok én is - ők voltak az elsők, akik elkezdtek engem tanítani a profi mesemondásra hat évvel ezelőtt. Juhé!
És mivel még mindig nem ért véget az este, testületileg átvonultunk egy kisebb előadóba az általunk választott esti mesére (hehe), ami ezúttal Lincoln életéről szólt, Jon Spelman előadásában. Tolsztoj írt egy újságcikket arról, hogy még a kaukázusi barbárok is azt kérték tőle, Lincolnról meséljen nekik; erre lett aztán felfűzve az egész előadás, ami nagyon érdekes volt, sokat tanultam az amerikai történelemről és Lincolról, bár a vámpírok ezúttal kimaradtak, hehe.
Természetesen, lévén a konferencia utolsó estéje, alvásról szó sem volt: Terrie, én és a két Kevin áttettük székhelyünket a hotel bárjába, ahol ivászat mellett sztoriztunk hajnali kettőig. Volt sok nevetés, sok kézzel-lábbal magyarázás, és felfedeztük azt is, hogy Terrie és én mindketten hagyományőrzéssel kezdtünk (én az MTA-nál, ő meg a keltáknál), ami aztán még több sztorizásba torkollt. Hajnali kettő felé kidőlt a díszes társaság; előre tudtuk, hogy a reggel fájni fog...