Derült égből fesztivál

Ilyesmi is csak akkor történik, amikor Kristin Pedemonti a környéken van. Betöréses emberrablás, szombat reggel kilenc óra, szappanbuborékokat fújva robogunk North Carolina irányába. Egész napos mesemondó fesztivál, tíz dolcsi. A hülyének is megéri.
Az út maga lenyűgözően gyönyörűséges volt. A cserokí nemzeti őserdőn keresztül kanyargott egy óránál is tovább, jobbra-balra zöld füves völgyek, legelésző tehenek és piros tetős farmházikók pettyezték a tájat, amikor épp megszakadt az áthatolhatatlan vadon zöld homlokfala. A mobilszolgáltatókat már az elején magunk mögött hagytuk, és elmerültünk a nagy zöld nyugalomban, amíg egyszer csak ki nem bukkantunk egy icipici, ha-pislogsz-lemaradtál városkában. A város parkjában egy csörgedező patak mellett nagy fehér sátor állt: a tizennegyedik éves Toe River Mesemondó Fesztivál színhelye.
Épp időben érkeztünk: a mesemondás reggel tízkor kezdődik, és non stop (!) tart egészen délután négyig. helyet foglaltunk az összecsukható székeken amik alatt illatos szénát hintettek szét a szervezők, és átadtuk magunkat a mesehallgatás gyönyörűségének. Elsőként David Novakot volt szerencsénk hallani, aki szokása szerint elbűvölt minket a legendákkal összeszőtt személyes sztorijaival arról, hogy talált rá a bátyjával tinédzser korukban egy rég összeomlott, tündérmese témájú vidámparkra. A műsor végét még megfejelte egy Piroska-variációval; nincs mókásabb, mint egy ötvenes éveiben járó férfit nézni amint kis piros fejkendőben fel-alá szökdécsel a színpadon, és egy személyben farkas, favágó, nagymama és Piroska, attól függően, hogyan tekeri magára a kendőt. Zseniális, de hát tőle ezt már megszoktuk.
Michael Reno Harrell ellenben számomra teljesen új jelenség volt, és szerelem első látásra. Száz százalékig helyi termék, zenész, aki csak az utóbbi pár évben öltötte magára a mesemondó nevet, amikor rászóltak, hogy nem kéne fél órákat szövegelni két dal között. Szénné vinnyogtuk magunkat a sztorijain és az előadásmódon egyaránt, a zene pedig egyenesen a csontjaiból jött, és az Appalache hegyeiben rezonált. Hozzá kétszer is szerencsénk volt a nap folyamán, és mind a kétszer a szívünkbe lopta magát. Duplán.
Kim Weitkamp szintén nem volt újdonság, bár én most hallottam először egész órás programot csinálni. Zenélt, énekelt, mesélt; női mesemondótól totál szokatlan módon kétszer is megvezette a közönséget, két teljes Münchausen-történettel, és az utolsó pillanatig megvette mindenki, amit mondott, amíg szép lassan le nem esett, hogy szórakozik velünk. A személyes sztoriként előadott horgász-anekdotát a kifordított óriásharcsáról a férfi közönség sohasem fogja neki megbocsátani....
Suzi Whaples-hez már votl szerencsém futólag fenn Északon; nagy meglepetésemre (lehet, hogy a nagy távolság miatt) szóról szóra ugyanazt a programot tolta le, mint ott. Volt benne történet, ami másodjára is szórakoztató volt, de mivel az ő stílusa nagyon közel áll a stand-up comedyhez, sok poént már tudtam előre.
Becky Stone képviselte a helyi mesemondókat; ő volt az egyetlen, akiről korábban egyáltalán nem hallottam. Az előadása egyik feléről le is maradtunk, mert Kim, Kristin, Joshua és én elvonultunk egy röpke süti-ebédre a helyi cukrászdába, ami éppen most nyitott meg, és ingyen kóstolót ajánlott. Amikor visszaértünk (közben hol szakadt, hol meg elállt az eső, de végig kellemes meleg volt), Becky uralta a színpadot, és a hegyekben száz évente történő pusztító árvizekről mesélt. Nagyon lendületes, látványos, hatásos mesemondói stílusa van. Nekem bejött.
Ezzel a nem mindennapi mesteri programmal szolgált nekünk a fesztivál. A közönség soraiban nagyjából száz-kétszáz ember fordult meg egy nap alatt, főleg az idősebb korosztályból, bár meglepően sok volt a gyerek is. Megölelgettük Kimet, beszélgettünk egy kicsit a mesélőkkel és a szervezőkkel, majd elindultunk hazafelé a hegyeken át. Még nem volt vége a napnak.