A szezon első kurzusa egy intenzív 3 napos workshop volt, amit szívem csücske David Novak tartott. Ő még mindig úgy él az emlékezetemben, mint akit fejen állva láttam először mesélni, és valahányszor belebotlom, sohasem okoz csalódást. Rendszeresen tart nyári órákat a tanszékünkön mint meghívott előadó; az idén a téma a "Meglepetés szintaxisa" volt, ami sokkal érdekesebb, mint aminek hangzik (és egy pillanatig sem volt szó nyelvészetről!).
Az intenzív kurzus lényege az volt, hogyan kell "masszírozni" egy történetet (én külön szeretem ezt a kifejezést, pláne, hogy az egyik elhangzott mese miatt úgy jelenik meg lelki szemeim előtt, mint egy kicsi rózsaszín malac amit dögönyözni kell). Mindenki hozott magával egy sztorit amin dolgozni szeretett volna a három nap alatt (nekem ez Pietro Baillardo, a tűzvarázsló volt), és David segített nekünk átrágni, hogyan kell megtartani a közönség figyelmét meglepetések, váratlan fordulatok, kontrasztok, szünetek, meglepő szóhasználat, hangulatváltások, és seregnyi más technika segítségével. Ez így elég összetettnek hangzik, de pont az volt benne a kedvencem, hogy David előre szólt: "Művészek vagytok. Először hozzátok meg a döntést, aztán lehet elemezni, miért így döntöttetek". Ettől aztán minden tudományos tanár kéket-zöldet látott, de be kellett vallani, hogy Davidnek igaza volt.
A mesék masszírozása kiterjedt teljes mesemondó programokra is, és ez volt az egészben a kedvenc részem: az összes mesemondó közül, akiket eddig hallottam színpadon, David fűzte össze a legszebben a történeteit. Az ő műsorai mindig szabadon áramlanak mítosztól személyes sztoriig, biológiai tényektől népmesékig és vissza, valami láthatatlan fonal mentén, ami vissza-visszatér minden történetben, amikor a legkevésbé várnád. Ezt tanította nekünk is egy teljes napon keresztül, egy olyan technika segítségével, amit úgy hívunk, "a mesemondó iránytűje": kiteszed magad elé a mese címét egy papíron, és aztán elkezded köré rakosgatni azokat a történeteket, amik valamilyen módon kapcsolódnak hozzá. Az asszociációk mentén egész messzire el lehet jutni; amikor aztán van egy halom történeted, kiválogatod azokat, amik a legnagyobb változatosságot, legszebb ívet, legváratlanabb fordulatokat adják, és így áll össze az egész órás/estés műsorod. Az én csoportom egy finn népmeséből indult, és egy olyan programmal rukkol elő, ami különböző bőrök levedléséről és felvételéről szólt, és arról, milyen szerepeket veszünk fel vagy vedlünk le életünk során (népmeséket, mítoszokon és személyes sztorikon át). Borzasztóan érdekes gyakorlat volt. Hogy illusztráljuk a mesék összefűzését, az osztály minden tagja (12 ember) kiállt mesélni, és amikor a történet olyan részhez ért, ami valaki másnak az emlékezetébe idézett egy történetet, felváltottuk egymást. Mivel az előttem szóló farkasokat és mézet emlegetett, egyszerre csak azon kaptam magam, hogy a viking vérfarkasos sztorimat mesélem, és jó ideig nem is váltott fel senki.
A másik mókás dolog az volt, hogy David jó ideig dolgozott a Disney berkeiben, így aztán nem kevés példát hozott mesemondási technikákra Disney filmekből. Mielőtt bárki vetni kezdené magára a keresztet, hozzáteszem, hogy a példák nagyon jól passzoltak a témáinkhoz. Én például személy szerint azt sem tudtam, hogy az öreg Walt mesemondó volt; a rajzolást nagyon korán abbahagyta, és onnantól kezdve történeteket mesélt a stábjának, amikből aztán néha egy-egy film is született (a Hófehérkét például állítólag három órában adta elő a rajzolóknak, és mint tudjuk, az lett a stúdió első egész estés filmsikere, hatalmas bevétellel, ami azét is külön nagy szó, mert akkoriban még néhány centbe került a mozijegy...). Filmrészleteket nézve azon rágódtunk, hogyan használják a Disney alkotói az általunk is vitatott mesemondói technikákat (rétegek, szimbólumok, kontrasztok stb.) vizuális formában, és közben sok minden érdekes dolgot megtudtunk a stúdió történetéről is.
David még egy külön koncerttel is megörvendeztetett bennünket az egyetemi színházban; sajnos reklám hiányában nagyon kevés volt a néző, de nem bántuk, annál több jutott nekünk. Gilgamestől Rómeó és Júliáig, floridai gyerekkortól indián legendákig volt a turmixban minden, és tátott szájjal ültünk két órán keresztül. Aki tud, az tud.
David egyébként kenyérre kenhető, borzasztóan jó fej fickó, akinek sokkal de sokkal híresebbnek kéne lennie, mint amennyire most híres. Mesemondó körökben persze hatalmas név, de ha engem kérdeztek, ott van a világ nagy előadói között. Nem mellesleg mitológia-rajongó, ami remek beszélgetésekhez vezetett ebéd és vacsora közben, és egy-egy jó történetért úgy tud lelkesedni, mint gyerek a cukorkás boltban. A három nap végére teljesen kinyuvadtunk a munkától; de sokkal okosabbak lettünk, mint előtte. És határozottan jobb mesemondók.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése