Mesemondó mesterkurzus - Tanulni a profiktól érdemes

Ééés elkezdődött a nyár fő attrakciója, a három hetes Haladó Mesemondás kurzusunk (napi négy órában), amit nem más tart, mint a mesemondás nagyasszonya, istennője és csípős nyelvű nagymamája, az egyszeri és utánozhatatlan Elizabeth Ellis. Egyszer már volt szerencsém mesemondásról okulni tőle, és azóta is idézem a szavait úton és útfélen. Most, négy évvel később, az a szerencse ért, hogy a nagyasszony tartja a nyári haladó kurzust, ami a tanszék minden diákjának kötelező, előbb avagy utóbb.

Elizabeth óráin nincs mellébeszélés, tőle sem meg tőlünk sem. Hatan vagyunk a csoportban összesen, három lány és három fiú, és Elizabeth királynőként trónol a kör közepén, minden felesleges hadonászás, vetítés, írás és szaladgálás nélkül. Beszélgetünk. Témák vetődnek fel, amiket aztán közösen megtárgyalunk; kezdtük a hagyományos történeteknél, aztán elvetődtünk a népmesék újszerű feldolgozásáig. Elizabeth néha előzetes figyelmeztetés nélkül átúszik társalgásból mesemondásba; olyan Rumpelstiltskin-változattal rukkolt elő, hogy mindannyiunknak elfacsarodott a szíve. "Én ne tudnám, hogy mi volt a neve, amikor az életemet mentette meg?..." Olyanok voltunk, mint akit fejbe vertek.

Nem csak mesékről van szó; hosszasan vitatjuk azt is, mit jelent mesemondónak lenni. Elhangzanak olyan gyöngyszemek, mint például "ha választanod kell aközött, hogy zseniális legyél, vagy könnyű legyen veled együtt dolgozni, mindig válaszd az utóbbit", vagy "sohasem leszel jobb mesemondó mint amennyire tisztességes ember vagy", esetleg "mindig lesznek közöttünk kretének." Jegyeket veszünk a szerdai Bentlakó Mesemondó koncertre; Elizabeth félbehajtja a húszdollárost, "az arcát sem akarjuk látni, egy szörnyeteg volt." Tudniillik Andrew Jackson, az Egyesült Államok elnöke, aki a Könnyek Útjáért volt felelős, és a képe ott díszeleg a pénzen. 

Elizabeth meghajt minket, de kegyetlenül; halomban állnak a házi feladatok. Megkérdezzük, hány oldal legyen a koncert értékelése; Elizabeth sztoriban tör ki, Lord Byront idéz, közli, hogy annyit ér neki az oldalszám meg a betűtípus, mint "a semmi elfonnyadt csücske", lényeg, hogy mondjunk valami értelmeset és egyedit. Mondunk. Minden nap le vagyunk ültetve mesélni; "sohasem elég nagy a repertoárod, jó mesemondó holtig tanul". Dögönyözzük a meséinket, meg egymásét is. Harald király sagáján dolgozom. Megtanulunk programot összeállítani; hogyan legyen íve, hogyan kövessék egymást a különböző típusú történetek. Haha, Aha!, Aaa, Ámen. És ha csak egy mesére van időm? Ha előtted, utánad más mesemondó van a színpadon, tartozol mindenkinek annyival, magadnak, a közönségnek, a kollégáidnak, a szervezőknek, hogy a két mese közé szépen beilleszted a magadét, hogy ne törjön meg az ív. A mesemondás is csapatjáték, nem lehet egymást túlharsogni. Ha öröm veled dolgozni, lesz munkád. Mesemondóból nem lesz díva.

Elmegyünk együtt megnézni a Bentlakó Mesemondót. Joseph Bruchac van színpadon, abenaki indián mesemondó; útközben derül ki róla, hogy félig szlovák is, mellesleg. Koncert után ott maradunk beszélgetni; feltehetjük az összes kérdésünket, Elizabeth szuszog a háttérből, "látom ám, hogy nem kérdeztél!" Kiderül, hogy annak idején ő harcolta ki, hogy kijöjjön az osztály minden héten; nagyfőnök nem szerette az ötletet, de a nagyasszonnyal épeszű ember nem ellenkezik. Tanulni a profiktól érdemes.