Szerintem annyit is elég lenne elmondani az úriemberről, hogy kétszer is kivonultam Jonesborough-ba megnézni, egyszer az osztállyal, egyszer meg saját kezdeményezésből. Végtelenül szórakoztatóan mesél. Gyönyörű mély hangja van, csillogó szemei, és fel-alá pattog a színpadon, mint egy gumilabda, egyszer a szék tetején áll, egyszer a színpad széléről lógatja a lábát, egyszer a mellkasát veri maori módra (éveket élt Új-Zélandon), egyszer meg kényelmesen hátradől és királyi méltósággal pásztázza a közönséget a mesemondó trón magasából. De akármit csinál is, beleáll, mint kanál a pudingba; amikor középkori lovagot mesél, úgy gyökerezik le a színpadon, terpeszben, mellkasán keresztbe font karokkal, hogy elhisszük neki, hogy a teljes ír hadsereg sem tudná elmozdítani. Pillanatok alatt változik vigyori pofákat vágó tricksterből halálosan komoly bárddá, gonosz királynőből Istenné, ördögből jóságos öregasszonnyá. A szépség az egészben az, hogy egyáltalán nincs színházi háttere, ahogy otthon mondanák, ez belőle csak úgy gyün.
Egy másik dolog, amivel a szívembe lopta magát, az, hogy minden mesét úgy kezd: ha tetszik, vigyétek. Szaván is fogom, mert nem egy olyan sztorit mondott, amit ki sem tudnék verni a fejemből: honnan ered az angol nyelv, miért szeplősek a vörös hajú emberek, miért fontosabb mindennél egy jó tanár az ember életében. Sajnos azon a napon, amikor Finn Mac Cool-t mesélt, pont nem voltam ott, ami talán mindenkinek jobb is, mert ha az ő hangján hallom Finn nevét, elkezdtem volna alsóneműt dobálni a színpadra.
(Most mi van, egy mesének is lehet rajongótábora)
Niall kihozta a maximumot az Appalache-i népesség kelta gyökereiből. Előadások után kinn állt a mesemondó központ előterében, és egyenként beszélgetett mindenkivel. Megkérdezte, mi a vezetéknevük, és mi az őseik vezetékneve; azután sorra elmondta nekik, melyik név melyik klánhoz tartozik, melyik megyéből származik, és milyen legendák kötődnek hozzájuk. Volt öreg amerikai néni, akinek az őse szelki volt (fóka-asszony), az O'Brian-ek pedig Brian Boru királytól származtatják magukat. Én, mivel közel-távol egy csepp ír vér sem csörgedezik az ereimben, megálltam szépen a háttérben, és végighallgattam az egészet; olyan volt, mint egy ráadás előadás.
És ha már a kultúráknál tartunk: a magyarok sem maradtak megemlítetlenül. Az első mesében, ahol arról beszélt, milyen ajándékokat adott Isten a különböző népeknek, a közönség bekiabálhatott országokat, és ő mindegyikről tudott valamit mondani. Amikor utólag megkérdeztem, a magyarokra mit mondott volna, lelkesen elkezdett kiabálni, hogy "Lake Balaton!" A nyelvekről szóló mesében pedig, ahol azt sorolta, melyik nyelvekből milyen szavakat vettek át az angolok, a kedvemért beletette a magyarokat is, a paprika zászlaja alatt.
Előadáson kívül Niall végtelenül jó fej, kedves, totálisan hiperaktív fickó. Szerdán az egész osztály leült vele beszélgetni, és órákon keresztül el sem mozdultunk a foteleinkből. Arra bátorított minket, hogy játsszunk a történeteinkkel, csak olyasmit meséljünk, amit élvezünk, mindig tanuljunk valami újat, és ha muszáj mesélnünk, meséljünk akkor is, ha mindenki más azt mondja, nem éri meg. Látszott rajta, hogy büszke a hivatására, és tárt karokkal fogad mindenkit, aki ugyanúgy szereti a történeteket, mint ő maga.
És ha nektek is megfordult a kérdés a fejetekben: igen, már dogozunk rajta, hogy elhozzuk Niallt a Holnemvoltra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése