Ezért kell a meséknek alaposan utána nézni

Megkezdődött a Haladó Mesemondás kurzus második hete, és vele az újabb feladat. Mivel a történelmi sztorit a múlt héten kilőttem, úgy döntöttem, ezen a héten a hagyományos mese kategóriában játszadozom egy kicsit. Általánosságban véve szeretem kihasználni a házi feladatokat arra, hogy olyan mesékkel foglalkozzak, amiket már régóta halogatok a teendőim listáján. Így került a heti terítékre a Fák Csatája.
A Fák Csatája (Cad Goddeu) röviden és tömören egy középkori walesi költemény, ami rengeteg homályos szimbólumból és hosszas felsorolásokból áll, de ki lehet bogozni belőle, hogy egy bizonyos varázsló életre hívta az erdőt, hogy a fák harcba vonuljanak vele az alvilág erői ellen. (Ha ti is ezen gondolkodtok: igen, Tolkien innen vette az ötletet.) Úgy döntöttem, utána nézek a sztorinak egy kicsit, és miközben embertelen walesi nevek kiejtése után bogarásztam, egyszer csak felsejlett előttem a Szent Grál: egy teljes tudományos publikáció egy nemrég felfedezett walesi kéziratról, melyben a Fák Csatájának részletes leírása is benne foglaltatik.
Teljesen felvillanyozódtam a felfedezéstől, és bogarászni kezdtem a cikket, amiben nem csak a walesi eredeti és a teljes fordítás volt benne, de egy jó hosszú tudományos elemzés is a történet helyéről a középkori walesi irodalomban. A szerző is egészen rendben volt, diploma Oxfordból ahogyan kell, és már épp vidáman dörzsölgettem a kezeimet, hogy megvan a heti menü... amikor is feltűnt, hogy gyanúsan kevés a cikkre a reakció. Tovább keresgéltem hát, és nem kellett sokáig kutatnom: a cikk ifjú szerzője vígan bevallotta több fórumon, hogy az egészet egy unalmas pillanatban ő találta ki, két sör között, búcsúajándékként a nyelvészprofesszorának. Nem volt semmiféle középkori kézirat.
A csodálatos az egészben az, hogy a kölyök nem vette félvállról a munkát: nem csak a cikk követi a tudományos publikációk formaságait, de maga a történet is tökéletesen beleilleszkedik a Mabinogionba, mind nyelvészetileg, mind pedig történet és karakterek szempontjából. Én teljesen bevettem, hogy eredeti. Mondjuk a srácnak oxfordi diplomája van walesi nyelvészetből, szóval nem is csodálkozom, ha érti a dolgát, pandúrból lesz a legjobb trickster...
Na mármost, két következtetést kell itt levonni:

1. Ha már szórakozik az ember a szerencsétlen, mesére éhes mesemondókkal, legalább vállalja fel, és akkor jóban vagyunk,

2. A meséknek igenis utána kell járni. Szerencsém, hogy könyvmoly vagyok, és utána ástam elég mélyre ahhoz, hogy ne koppanjak nagyot - sokan nem voltak ennyire kitartók. Tele van az Internet honlapokkal, amik átvették a sztorit, de nem a viccet, és halálos komolysággal taglalják a forrást és annak jelentőségét (bár a srác, becsületére váljon, utána megy minden honlapnak és odabiggyeszt egy bejegyzést, hogy ne vegyék komolyan). Aki mesemondó, az csinálja meg a házi feladatát.

(Zárójelben megjegyzem, hogy a sztori tényleg jó. Most, hogy tudom az igazat, és a helyén tudom kezelni, még mindig elgondolkodom rajta, meséljem-e a jövőben...)