NSC utolsó nap - Egy csodálatos barátság kezdete

A mesemondók az a fajta, akik kihasználják a rendelkezésre álló időt az utolsó cseppig. Vasárnap, a konferencia utolsó napján, még egy teljes napi program várt ránk, és bár az emberek már délelőtt elkezdtek hazaszállingózni, a többség egész a végsőkig ott maradt.
Reggel reggelivel kezdtünk (palacsinta, gyümölcs, kááááávéééé, és három mesemondó nerd), majd workshop következett. A workshop témája a mentorálás volt: az NSN-nek van egy mentorprogramja, melynek keretein belül tapasztalt, nagy nevű mesemondók vesznek a szárnyuk alá fiatal és lelkes kezdőket, hogy kitanítsák őket a mesemondó mesterségre. Az előadást négyen tartották, Lyn Ford, Alton Chung (az NSN idei elnöke), valamint Dovie és a tanítványa, Adam. Utóbbi hihetetlen egy páros; Dovie saját bevallása szerint ötször pattintotta le a "fehér srácot", míg végül elvállalta a mentor szerepét, és nem is találhattak volna jobban egymásra. A mentorálás lényege ugyanis, a közhiedelemmel ellentétben, nem az, hogy az ifjú jedi megtanulja a mestere történeteit és stílusát, sőt. A lényeg az, hogy a mester segítsen a tanítványnak megtalálni a saját történeteit, a saját hangját, a saját stílusát. A páros azt is elmesélte, hogy még egyszer sem fordult elő, hogy a tanítvány konkrét mesével fordult volna a mesteréhez, vagy hogy kikérte volna a véleményét egy előadásról - a kapcsolat ennél sokkal mélyebb és összetettebb, és főképp hosszú beszélgetésekből (és nem kevés sütés-főzésből) áll. Ha mesemondó akar lenni valaki, az nem csak a hangtechnikáról és a színpadi jelenlétről szól; fel kell fedezni azt is, miért mesél valaki, és miért választja, szereti, kutatja pont azokat a meséket, amik a legjobban érdeklik. Ezen elrágódtunk egy darabig; mindenesetre nagyon jó volt hallani, hogy zajlik ilyesmi is az NSN soraiban.
A workshop után mindenki átvonult a nagy előadóba, ahol Bill Harley tartott záró beszédet. Nagyon lényegre törő, alapos beszéd volt, majdnem egy óráig tartott; leginkább a mesemondás jövőjét vitatta. Leszögezte azt, amit nem lehet eleget hangsúlyozni: a mesemondás nem nagy színpadi műfaj. Fesztiválozni nyilván klassz dolog, és élvezzük is nagyon, amikor tömegek hallgatnak minket; de a mesélésnek nem ez a természetes eleme, és nem ez fog behozni új közönségeket. Azt is elmondta, hogy ha azt akarjuk, ne haljon ki a műfaj, ideje felkötni a gatyánkat, és tökéletesíteni a tudásunkat; egy rossz mesemondó az egész műfajnak rossz hírét kelti, egy csapat kiváló mesemondó viszont meg tudja váltani a világot. Sok olyasmit mondott ki, amit ideje volt kimondani.
A beszéd végeztével énekeltünk-táncoltunk egyet az egész hétvége örömére, majd csoportos fotózkodás következett, végül bőséges ebéd, és amikor mindenki jól lakott, és a konferencia lezárult, még ott maradhattunk egy két órás mesemondó előadásra. Nyolc zseniális fellépő váltotta egymást a színpadon: Jim May, Elizabeth Ellis, Charlotte Blake Alston, Carol Birch, Laura Simms, Bobby Norfolk, Kevin Kling, és Bill Harley. Hallottunk személyes sztorikat, népmeséket, és legutolsóként Charlotte zseniális rap-és-ének verzióját John Henry legendájáról, amivel a végén mindenki együtt kántálta a refrént, és állva tapsoltunk a végén.
Ily módon feltéve az i-re a pontot, könnyes búcsúzkodás következett, és elkezdtek hazafelé szállingózni az emberek a világ négy sarkába. Mi is útra keltünk; öt órás vezetés várt ránk Kentucky gyönyörű hegyein keresztül haza Johnson City-be. Végigbeszélgettük az öt órát, természetesen; mire hazaértem, éjfél körül, teljesen elment a hangom.
Megérte.