NSC második nap – Vissza a gyökerekhez

Ma reggel is sikerült korán kezdeni: hogy a fiatalok energiáját a messzemenőkig kihasználják, reggel hétre hirdettek reggelit a konferencia szervezői a 35 év alatt résztvevőknek (mind a kilencnek). A jó hír, hogy a kaja ingyen volt, a rossz hír, hogy az első vödör kávé után sikerült csak magunkhoz térni. Egyébként remek kis társaság, Terrie-n és rajtam kívül ott volt még Rachel aki harminckét éves kora ellenére tizennyolc éve mesemondó (korán kezdte a szakmát), egy hagyományos Appalache-i mesemondó srác, és egy fiatalanyuka-különítmény Utah-ból. Elbeszélgettünk a mesemondás jelenéről és jövőjéről, és a társalgás hamar vad ötletelésbe torkollt, amit csak az szakított félbe, hogy felkeltek az elődök is, és ideje volt megnyitni a konferenciát (a konferenciát egyébként már két napja nyitják megfele, hamarosan elkezdhetik majd zárni is).

Nyitásként először Susan O’Halloran tartott nekünk nagycsoportos foglalkozást annak érdekében, hogy mindenki megismerkedhessen a mellette ülő újonnan érkezett résztvevőkkel. Én egy fickó mellett ültem, aki most adott ki egy könyvet arról, hogyan lehet a mesemondást használni nagyvállalatokon belül. Az ismerkedés végeztével színpadra vonult egy sor nagyon híres mesemondó, azzal a céllal, hogy felidézzék számunkra az országos mesemondó konferencia és fesztivál színes történetét. Mert a mesemondóknak is megvan ám a saját mitológiája; és ha Brother Blue, Kathryn Windham, Jackie Torrence és a többi nagy elhunyt előd istennek számít, akkor a színpadon lévő csoport legalábbis jó úton volt a félisten státusz felé. A legtöbbjük úgy él az én generációm fejében mint fiatal, csillogó szemű előadók a régi fesztiváli videókon, színes hippi ruhákban és tele mesékkel. Connie Regan-Blake volt az első, aki az elmúlt év ronda Mesemondó Központ vs. Mesemondó Szervezet vitái ellenére végtelen tisztelettel és kedvességgel beszélt a Mesemondó Központról (az egyértelműség kedvéért: ezt a konferenciát az NSN, a Mesemondó Szervezet szervezte). Utána sorra színpadra lépett Beth Horner, Laura Simms, Charlotte Blake Alston, Jim May, Dr. Sobol is, akik mind elmesélték a saját élményeiket a mesemondás az elmúlt negyven évben lezajlott hőskoráról. Nagyon érdekes volt azok szájából hallani, akik megélték a kezdeteket, mert az én osztályom ezeket a történeteket már könyvekben olvasta. 

A sok nosztalgia után, utolsóként színpadra kúszott Willy Claflin is, ezúttal Maynard Jávorszarvas nélkül, és bejelentette, hogy ő tulajdonképpen most egy hologram 2032-ből az Amerikai Mesemondó Fesztiválról, ami épp abban az évben 18 éves, és már nem csak amerikai, hanem egyben Intergalaktikus is. Majd előhúzott a zsebéből egy kis mosolygó műanyag csörgőt, bemutatta, mint a szomszéd galaxis képviselőjét, csörgött vele egy darabig a mikrofonba, majd megköszönte neki a részvételt, és belevágott abba, hogy elmondja az elmúlt (azaz eljövendő) 18 év történetét. Willy ugyanis nem beszél (csörög) ám a levegőbe: levédte az Amerikai Mesemondó Fesztivál nevet és honlapot, és igenis, úgy néz ki, Jonesborough-nak vetélytársa született. Meglátjuk, mi lesz ebből…

A nosztalgiakör után eloszlott a tömeg, mindenki mehetett a kiválasztott kiscsoportos foglalkozására. Én személy szerint a Tündérmese Swapon lyukadtam ki, amit szívem csücske Megan Hicks és bűntársa, Mary Grace Ketner követtek el. Tele volt a kalap nevekkel, és csak hat emberre volt idő, de az én nevembe sikerült belehúzniuk, így aztán kiállhattam a színpadra, és kaptam tíz percet egy tündérmesére. Mivel a blogon, ahonnan az egész Tündérmese Swap ötlet indult (Fairy Tale Lobby), felmerült korábban Zál és Rúdábé története Rapunzellel kapcsolatban, letekertem a sztorit tíz perc alatt, kiemelve a legjobb részeket, és annak ellenére, hogy a Reader’s Digest verziót kellett leadnom belőle, szerintem eddig ez volt a legjobb mesélésem ezzel a történettel. Én nagyon élveztem, a közönség meg el volt ájulva tőle. Ki kell dogoznom ezt a sztorit teljes hosszában, úgy nézem, nagyjából fél órás lesz ha elkészül.

A swap után csoportosan elkocogtunk ebédelni, és közben jót beszélgettünk. Csatlakozott hozzánk Lois is, ugyanaz a sárkányos mesemondó nő aki négy éve a Northlands konferencián kirobbantotta a dobhártyámat amikor felismert és felvisított. Idén megúsztam a visítást, de azért nagyon örült nekem. A swapon egyébként egy orosz történetet mesélt arról, hogyan is született meg Baba Jaga.

Ebéd után újabb kiscsoportok vártak ránk. Elsőként betévedtem egyre, ami a skót vándor mesemondókról szólt, név szerint Duncan Williamsonról, akitől nagyjából háromezer mesét gyűjtöttek be a folkloristák, és sokan ideát még ismerték személyesen is, amíg meg nem halt pár évvel ezelőtt. A nő aki az előadást tartotta leginkább a mesemondókkal kapcsolatos személyes élményeiről mesélt, és arról, hogyan éltek és élnek ma a skót vándorok, és milyen szerepet tölt be a mesemondás az életükben. Kicsit zenélt és éneket is, de leginkább magnóról játszott meséket és balladákat. Ebéd uránra pont jó előadás volt, hátra lehetett dőlni és elmerülni a hallgatásban.

A délután fénypontja a „Hagyományos mesék a modern világban” előadás volt, ami a kiscsoport kategória ellenére megtöltött egy előadótermet több mint száz emberrel.  Nem is csoda, négy hatalmas név sorakozott a cím alatt: Dovie Thomason (blogomon sokszor Galamb Nagyiként szerepel), Charlotte Blake Alston (a fekete mesemondók képviseletében), valamint Laura Simms és Diane Wolkstein, a New York City díva-különítmény, mindketten híresek arról hogy hagyományos történeteket mesélnek és gyűjtenek a világ minden tájáról. Diane magas és vékony, és tökéletes nyugalomban álldogált fél lábon miközben barátságosan pislogott mindenkire (ki gondolta volna, hogy a legutóbbi nagy projektje a Majomkirály…), Laura pedig alacsony, dundi és színes sálakba csavarva suhan mindenhová a folyosókon. Ők négyen arról beszéltek, milyen szerepet töltenek be a hagyományos történetek az ő saját közösségeikben, és mit a szélesebb mesemondó közönség életében; hogy miért van szükség rájuk és hogy miért hiányoznak nagyon sok mesemondó rendezvényről. Most európai fejjel úgy gondolná az ember, hogy ez tipikus amerikai probléma, de a kérdés ennél jóval összetettebb; el is rágódtunk rajta egy jó darabig, és nagyon jó kérdések merültek fel olyan szokásos témákról, mint az indián mesék mesélése vagy a hátrányos helyzetű népcsoportok történeteinek „másolása”, egészen addig, amíg odakinn ki nem tört a vihar és be nem vágta az egyik ablakot, minek köszönhetően feloszlott a tömeg. Én még kóvályogtam egy sort a „nagyok” között, mindenkivel váltottam kedves és lelkes szavakat, aztán elkocogtam a „fiatal” különítménnyel a szomszéd bárba vacsorázni. A pincérek a rájuk szakadt két tucat ázott mesemondó láttán nem volt a helyzet magaslatán, de azért csak sikerült másfél óra alatt jóllaknunk, és még épp időben visszaérni az esti Slamre. A slamet kedvenc Kim Weitkamp-ünk vezényelte le, és minden nagy NSN régióból húzott egy mesemondó nevet; mivel a „nemzetközi” szatyorban csak hárman voltunk, és abból kettőt (Terrie-t és engem) úgy félemlítettek be a bejáratnál, nagyon izgultunk, hogy Renée-re essen a választás. Egyszerűen nem volt személyes sztorink amivel ringbe szállhattunk volna. És lőn. Renée zseniális volt, egyébként, kanadai a csaj és arról mesélt, hogy töltött egy éjszakát a Quebec-i jégszállodában.  Nem ő nyert, pedig megérdemelte volna. Mindenesetre mindenki nagyon jól érezte magát.

A slam után bejött egy számunkra teljesen ismeretlen fószer, akiről kiderül, hogy író, és Cincinnati város történelméről mesélt; az előadásból az derült ki, hogy két testvér, akik egyébként az ük-nagybátyjai, hogyan váltotta meg a világot innen a húszas években azáltal, hogy forradalmasították a rádiózást, az autógyártást, a hűtőszekrényeket, és még vagy fél tucat dolgot, amit nem tudtam követni. Nagyon klassz történelmi téma volt, de a fickó nem volt mesemondó.

Éééés még mindig nem volt vége a napnak. Tízkor elkezdődtek az esti (éjszakai) előadások – nem tudom miért kínozzák a mesemondókat azzal, hogy este tízkor kell teljes lendülettel fellépniük. Az én választásom egy borneói eposzra esett – és egyáltalán nem bántam meg. Egy apró, fehér hajú hölgy álldogált mezítláb a szőnyegen, egy zsinóros mikrofont húzott maga után amitől olyan volt a hangja mint egy régi rádió, de a sztori, amit mesélt, és főleg ahogyan mesélte, mindenkit ledöntött a lábáról. Életemben nem hallottam még borneói mesét, nem hogy eposzt, és Regina olyan végtelen tisztelettel, alázattal, laza humorral és pontos részletességgel mesélte, hogy meg kellett emelnem előtte a kalapom. Különösen, mert ő nem bennszülött, bár a történetet a bennszülöttek engedélyével meséli, a nézőtéren meg ott ült Dovie az Első Népek képviseletében. Regina lenyűgöző volt, teljes átéléssel adta át az emberi érzelmeket, az előadás előtti és utáni beszélgetésekből pedig az is kiderült, hogy halálosan rajong a sztoriért, és minden sorát imádja. Így kell mesélni. Az különösen tetszett, hogy benne hagyta az előadásban azokat a részleteket is, amik a mi számunkra furák, viccesek vagy értelmetlenek, és rábízta a történet ritmusára és hangulatára, hogy megértsük és elhelyezzük őket. Például amikor valakire azt mondták, hogy olyan a feje, mint egy virág, az jól hangzott, de hamar rájöttük az arcjátékból, hogy azt érzik alatta, hogy az illető ronda mint a bűn. Engem teljesen lenyűgözött a történet is meg az előadás is; Regina felkerült a kedvenc előadóim listájára. Civilben végtelenül aranyos, mosolygós kis nő, aki totál meglepődött, hogy ennyire nagy sikere volt.

Újabb hét órám van aludni. Még két nap van hátra a konferenciából.