NSC első nap - Így mulat egy mesemondó

Ma reggel belecsaptunk a lecsóba: kilenckor kezdtük a konferencia első háromórás kerekasztal-beszélgetését a Fesztiválszervezők csoporttal. Itt már sok volt az ismerős arc; ott volt Mary és Charles Kentuckyból, Jane Utah-ból és még vagy fél tucat olyan ember, akiknél jártam már fellépni. Három órát rágódtunk a fesztiválszervezés alapvető kérdésein, és meg nem győztem derülni rajta, mennyire más volt ez a társalgás, mint ugyanez a téma két hete európai kiadásban. Az amcsiknál pénzszerzésről szinte egyáltalán nem volt szó (nem azért, mert van nekik, hanem azért, mert már letettek róla), cserébe rengeteget szöszöltünk azzal, hogyan választ az ember bizottsági tagokat és hogyan fogalmazza meg a fesztivál küldetését jogi formában. Egy idő után elkezdtünk azon rágódni, hogyan lehet behozni fiatalabb közönségeket is, ami megint csak mókás téma volt, mivel én voltam az egyetlen negyvenöt alatti a csoportban. Persze ettől még rengeteg jó ötlet elhangzott, és a közbeeső kávészünetekben egy csomó új emberrel volt alkalmam megismerkedni és összebarátkozni. Gyűjtöttem hasznos kontaktokat.
Délben véget ért a beszélgetés; elfogyasztottunk egy gyors süti-és-gyümölcs ebédet, és már vágtattunk is tovább az öt órás délutáni intenzívre. Az én csoportomat Sherry Norfolk és Jane Stenson vezették, és a mesemondás iskolai alkalmazásairól volt benne szó. Öt óra alatt végigvettünk minden évfolyamot elsőtől gimnáziumig, és átrágtuk, általában mit tanulnak ebben az életkorban, és hogy hogyan lehet mindehhez mesékkel kapcsolódni. Több játékot magunk is kipróbáltunk, listákat írtunk különböző problémákkal foglalkozó mesékből, és elrágódtunk az oktatás és a mesemondás különös kapcsolatán. Kimerítő, de nagyon hasznos műhelymunka volt, két zseniálisan jó előadóval: Sherry totál hiperaktív, cigánykereket hány és hülye hangokon beszél, Jane pedig bájosan mosolygó, kimért hölgy, aki szeret történelmi sztorikat mesélni.
Este hatra már kopogott a szemünk az éhségtől; Terrievel átvonultunk a szomszéd étterembe egy kiadós vacsorára, ami épp időben fejeztünk be ahhoz, hogy átérjünk az esti gálára, ami a konferencia hivatalos megnyitója volt. Baba Jamal helyett, aki sajnos kórházba került, egy sor másik mesemondó lépett fel, közöttük Lyn Ford, aki egy csodálatos Zulu történettel rukkolt elő egy asszonyról, aki meséket keresett a gyerekeinek. Susan O'Halloran, akiről az ősszel írtam már egyszer, magára vállalta, hogy összeszoktatja a társaságot, így aztán az elkövetkező egy órában fel-alá botladoztunk a székek között és egymás nyakába ugráltunk, alaposan kidolgozott terv szerint persze. Felbukkant Michal, a lengyel srác, legnagyobb meglepetésemre, közvetlenül mögötte Megan Hicks, mindenki Jótündér Keresztanyja, és Heather Forest, az egyik kedvenc mesemondóm, akinek a szemei még mindig ijesztően jégkékek, cserébe a haja hófehér lett mióta utoljára láttam, most már végképp úgy néz ki mint egy mesebeli lény.
A gála második órájában MaryGay Ducey mondott köszöntő beszédet (olyan az egész konferencia, mintha direkt minden kedvenc mesemondómat egy helyre gyűjtötték volna; ma este láttam Maynard jávorszarvast is elsétálni a folyosón). MaryGayt többek között azért is szeretem, mert kimondja, amit gondol, és kihív mindenkit maga ellen csak azért, hogy gondolkodásra kényszerítse a többieket is. Felhozta a témát, hogy a kedves Országos Mesemondó Szervezet nézzen magába, mert alig van kisebbségi mesemondónk, alig van latino, fekete, ázsiai-amerikai, hogy a melegekről ne is beszéljünk. A közönség többsége döbbenten ült néma csendben, de néhányan azért zajosan lelkesedtünk, amitől még nagyobb lett a csend. Hehe.
A nagy lelkizés után késő esti vigalom következett; sok jó program közül lehetett választani, én végül Mary Hamilton "Hamupipőke a világ körül" előadásán lyukadtam ki, amire már régóta kíváncsi voltam nagyon. A késői óra ellenére tele volt a terem, és senki sem bánta meg, hogy holnap (ma) reggel szenvedni fog, mert a mesék zseniálisak voltak. Az est fő története a címadó darab volt, aminek során Mary 11 különböző országból, négy kontinensről származó Hamupipőke-változatokból fűzött össze egyetlen történetet csinos mozaikban, nagyon elbűvölt minket. A műsor végéhez még hozzáfűzte a Szegény ember szőlője népmese norvég változatát (ami tulajdonképpen egy fiú Hamupipőke történet), amin rengeteget kuncogtunk, és egészen új fénybe helyezte a királykisasszony figuráját, aki nézi a sok érte versengő királyfit, és rémesen unja magát egész idő alatt.
Most támolyogtam vissza a szobába; holnap reggel hétkor "reggeli 35 éven aluliaknak". Remélem lesz hozzá kávé.