Mivel addig sem áll meg ideát az élet, amíg időt szakítok bepötyögni a guadalajarai eseményeket, közbe kell szúrnom, hogy ma megint elzarándokoltunk Bentlakó Mesemondót hallgatni Jonesborough-ba.
Az eheti fellépő Carol Birch volt, akiről eddig még nem hallottam azon kívül, hogy olvastunk egy könyvet amit ő szerkesztett, de tudtam róla, hogy nagy név a mesemondó szakmában, meg aztán legalább egyszer meg kell nézni mindenkit. Dr. Sobol elárulta róla, hogy irodalmi történeteket, novellákat mesél, amit ritkán hall az ember, és kíváncsi voltam, tényleg lesz-e olyan a novella-szavalás, mintha élő mese lenne. Be kell vallanom, előítéletekkel ültem be az előadásra...
... és Carol teljes lendülettel lesöpört a lábamról.
Amikor besétáltunk a színházterembe, azt kellett megállapítanunk, hogy totális telt ház van; bejött a városba valami nyugdíjas turistacsoport, és elfoglalt minden helyet. A nézőtér tetején ott álldogált maga Carol, egy bájos, elegáns kis hölgy, aki egyenként kezet fogott minden érkezővel, és váltott velük néhány kedves szót. Tőlem megkérdezte, honnan jöttem, és amikor mondtam, hogy Magyarországról, elújságolta, hogy nemrég járt Budapesten, és gyönyörű a város, csak az zavarta, hogy az idegenvezető folyton a gazdaságról panaszkodott. Erről ennyit.
Amikor kényelmesen elhelyezkedtünk a székekben, elkezdődött az előadás. Carol kedves mosollyal és sok humorral mutatkozott be; kiderült róla, hogy harmincöt évig könyvtáros volt, imád olvasni, és szereti elmesélni másoknak, amit olvasott - minden szavából sütött a könyvek iránti rajongás és szeretet. A mi kedvünkért ma két történetet hozott magával, mindkettőt a nemrég elhunyt író, Ray Bradbury tollából, bár ez esetben egyik sem volt science-fiction. Az egyik a könyvtárakról szólt, a könyvtárba járás élményéről, és arról, hogy egy fiatalember hazalátogatott a könyvtárba ahová kiskorában járt. Humoros, kedves történet volt, egy-egy ponton könnyeket csalt a szemünkbe, de nem volt sziruposan romantikus. A második történet egy családi sztori volt arról, hogyan próbálták meg nagyi konyháját modernizálni, ami végül az étel rovására ment - mindenkinek jobb, ha a fűszerek nincsenek felcímkézve, és a só a cukortartóban marad.
Carol mesélői stílusa lenyűgöző. Örömét leli a szavakban és az ötletes kifejezésekben, és kézzel-lábbal, teljes beleéléssel adja elő a történeteket, és az ember egy pillanatig sem érzi úgy, hogy írott szöveget hallgat. Ezt nehéz így elhinni valakinek aki színészek által előadott monológokon nőtt fel, de az a helyzet, hogy ha nem tudtam volna, hogy nem a saját sztorija, elejétől végéig elhittem volna, hogy a saját szavaival mesél a saját életéről. Közben meg-megállt, magyarázott, beszélgetett a közönséggel, lemászott a színpadról és odaadta az üveg vizét valakinek aki köhögőrohamot kapott a nézőtéren, aztán visszamászott és folytatta történetet tovább. Néha kiszólt, hogy mivel vagy mivel nem ért egyet, és olyan ügyesen tette, hogy gyakran észre sem vettük, hogy ez nem tartozik a történetbe.
Kellemes meglepetés volt, remélem, lesz még alkalmam hallani.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése