Hajnali háromkor zötyögtünk be Cincinnatibe. Della, az
egyik osztálytársam ajánlotta fel, hogy utazzak vele a konfeenciára, úgyis csak
öt óra az autóút Johnson Cityből idáig; az egy hetes elfoglaltságra való
tekintettel jött velünk Della ötéves kisfia is, és a hozzá tartozó (hímnemű) bébisintér.
Éjjel érkeztünk, és megcsodáltuk a folyó felett a város fényeit; az épület
láttán pedig leesett az állunk, mert én személy szerint ekkora szállodát nem
láttam még belülről, gyakorlatilag egy kisebbfajta város, fedett udvarral a
közepén. Hajnali négyre azt is sikerült
kitotózni, kinek hol a szobája, és hogy beköltözhetünk-e az éjszakai érkezés
ellenére; mindenki nagyon kedves és udvarias volt velünk, aztán arccal zuhantam
az ágyba, villanyoltás. Délelőtt tizenegy fele sikerült kikászálódnom az
ágyból; épp a zuhany alatt álltam, amikor megszólalt a tűzriadó, ebben legalább
nincs különbség kollégium és szálloda között. Az utcára kitódulva sikerült
összefutnom az első mesemondókkal is, akik korán érkeztek; mivel ma még nem
nagyon volt tennivalóm, és nem voltam feliratkozva semmilyen programra, fogtam
egy buszt és elindultam csavarogni a belvárosba.
(Aki azt hiszi, hogy ezen a ponton még mindig egy szál
törülközőbe voltam csavarva, az szégyellje magát. Jelentem, felöltöztem,
mielőtt menekültem volna. Különben sem égett semmi.)
A belvárosba menet elbuszoztam a Bengals stadion és a
baseball-stadion mellett; utóbbiban épp meccs volt (amire a bébisintér el is
vitte a kölyköt), így aztán rajzottak mindenfelé a pirosba és fehérbe öltözött
szurkolók nagy tömegekben. Én személy szerint a főtér felé vettem az irányt,
ahol leszálltam a buszról, és elindultam az orrom után.
A belvárosról azt tudom mondani, hogy nagyon modern és
nagyon tiszta. Egy csomó hatalmas épület egymás mellett, főleg bankok meg
irodaházak; fél órát köröztem mire sikerült olyan kajáldát találni amire nem
megy rá az összes pénzem. Egy vonalban haladva először is megcsodáltam egy
csomó műanyag disznót, amik színesre festve pózolnak minden utcasarkon (mint
Budapesten a tehenek), majd rábukkantam a városi könyvtárra, ami a felirat
szerint a legrégebbi nyilvános könyvtár Amerikában. Ide természetesen be
kellett kukkantani; találtam is magyar zászlót rögtön, ami akár olasz is
lehetett volna, de nem az volt, főleg, mert Nagy-Britannia és India között
helyezkedett el az ábécében. A könyvtár boltjában turkáltam egy sort a
leárazott könyvek között, majd tovább vonultam élelmet vadászni. Egy szendviccsel
később, mivel térképem még mindig nem volt, elindultam keresztbe (azelőtt
hosszába mentem), és a Taft Múzeumnál lyukadtam ki, ami a város művészeti
múzeuma, és kíváncsiságból be is mentem.
Nem bántam meg. Bár először azt hittem, hogy valakinek a
magánlakásába sétáltam be, majd pedig azt, hogy totál kihalt az egész, végül
mégiscsak megtaláltam a recepciót, ahol egy nagyon kedves néni fogadott.
Amilyen kicsi és eldugott a múzeum, annál csodálatosabb volt belül: maga a
kétszáz éves épület is a kiállítás részét képezte, teljesen bebútorozott
bordó-arany kárpitos szobákkal, csillárokkal, tűzhelyekkel, és minden mással,
ami szem-szájnak ingere. Az emeleti galériában francia festészet kiállítás volt
éppen, a 16. századtól az impresszionistákig. Alig lézengett benne néhány
ember, pedig több híres képet is felismertem, és nagyon otthonos, barátságos
volt az egész. Egy csomó csinos képet megcsodáltam, mint például Hallé Szent
család című alkotását, ami szerintem az egyik legcukibb Szent Család, amit
valaha láttam. Tovább bolyongva a ház folyosóin találkoztam egy sereg kínai
porcelánnal: voltak főnixek, sárkányok, unikornisok, szivárványszín tollú
sólymok és hősök a nagy kínai legendákból (itt is játszhattam volna
sárkányvadászatot, mint a Metben, ha lehetett volna fotózni). Volt középkori és
reneszánsz gyűjtemény, jó sok festmény, többek között Whistler meg Turner képek
(utóbbinak élőben gyönyörű színei vannak), és egy híres elefántcsont Madonna is
a középkorból, amit éppen egy idegenvezető méltatott egy csoport ámuló
turistának. Megálltam meghallgatni, mit mond – arról beszélt, hogy csak három
ilyen elefántcsont szobor van a világon, és a Louvre elismerte, hogy ez
közöttük a legszebb – és nem bántam meg, mert a kötelező szöveg után belevágott
egy teljesen oda nem tartozó, de nagyon érdekes történetbe VII. Lajos francia
király szívéről, amit néhány évvel ezelőtt temettek újra. Mindent egybevetve a
Taft nagyon kellemes élmény volt.
A múzeumból kikászálódva visszasétáltam a főtérre,
elcsíptem egy buszt a piros ruhában őrjöngő tömeggel együtt, és visszakocogtam
a szállodába. Lassacskán szállingózni kezdtek a mesemondók.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése