Kezdtük a történetet azzal, hogy Afrika nem egy ország. Ezt persze tudta is az osztály nyolc haladó diákja, de nem árt ismételgetni. Ennek kapcsán kaptunk egy vaktérképet, és öt percet, hogy annyit bejelöljünk az 53 afrikai országból, amennyit csak tudunk. Én tizenkilenc helyes válasznál tettem le a fegyvert, és kellően szégyelltem magam. Próbáljátok ki ti is, jó móka.
A gyakorlat arra volt jó, hogy az agyunkba vésse: nincs olyan, hogy "afrikai népmese". Sajnos ha az ember ránéz egy mesegyűjteményre, nagyon sokszor pontosan így felölnek minden, Afrikából származó történetet, miközben az európai mesék ország szerint vannak megkülönböztetve (és ha figyeltétek, még az Olimpián is gyakran mondtak "afrikai sportoló"-t). Charlotte azt kívánta hangsúlyozni, hogy ha "afrikai mesét" mesélsz, mesemondó felelősséged tudni, pontosan honnan származik, melyik néptől és melyik kultúrától. Hogy a kultúrák sokféleségét demonstrálja, hozott egy hosszú listát a kontinensen beszélt nyelvekről, és mindegyiken megtanultunk köszönni és elbúcsúzni (valamint a nyelv nevét és azt, hogy hol beszélik).
Ezen túllépve elérkeztünk az igazán szaftos témákhoz. Hosszasan tárgyaltuk a mesemondás szerepét különböző afrikai kultúrákban, és azt, mennyire szerves része a mesélés a mindennapi életnek; mennyire szorosan összefonódik a tánccal és a zenével, és mennyire közösségi esemény. Ahelyett, hogy a mesemondó egy színpadon állna, legtöbbször az egybegyűltek közösen adják a ritmust, éneklik a refrént, táncolnak két történet között stb. Beszéltünk sokat a griot hagyományról is - ők elsősorban a nyugat-afrikai országok (Ghána, Szenegál stb.) hivatásos és nagyra becsült történetmondó mesterei, akik generációkon át örökítik a zene, történelem és az előadóművészet titkait. A griot hagyomány az Újvilág fekete mesemondóinak legerősebb gyökere; a ritmus, a zeneiség és a büszkeség, ami a griot státuszával jár, elkísérte a rabszolgákat és bevándorlókat az óceánon át.
És nem a zene és a ritmus volt az egyetlen, ami megtette a hosszú utat: jöttek velük a tricksterek is, csapatostul. Kitörő lelkesedésemre legalább fél napot töltöttünk azzal, hogy tricksterekről beszélgettünk; nem tudományos értelemben, hanem úgy, ahogy a bogaras barátairól beszélget az ember. Charlotte meg volt lepődve, hogy ennyi afrikai trickstert ismerek; a helyzet az, hogy Ananszi, Eshu, Zomo és a többiek velem vannak már évek óta.
A sok érdekes téma, mesehallgatás és közös zenélés-dobolás-éneklés közepette el is repült a három nap pillanatok alatt. Csütörtök este Charlott tartott nekünk két órás mesemondó koncertet a színházban, és mindenkit levett a lábáról; pénteken és szombaton délután viszont mi voltunk a középpontban.
Miközben mi afrikai mesékről tanultunk, a belvárosban nagyban zajlott az éves Umoja Fesztivál, ami az afrikai és afrikai-amerikai kultúrák ünnepe. Az utcákat lezárták, színpadokat építettek, kirakodóvásár nőtt ki a földből, zenészek ültek minden sarkon, és táncosok-gólyalábasok vonultak fel s alá. Remek móka volt, színes, zajos, és meg az eső sem esett, egy hónapja először. Ennek örömére kis csapatunk kapott egy saját színpadot, ahol mindkét délután háromórás műsort tartottunk gyerekeknek és felnőtteknek. Az alábbi válogatott fotók ezen a két délutánon készültek:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése