Country zene sör nélkül

Hartford után már hiányzott, hogy a visszafogottságáról (és remek alkoholjáról) híres Tennessee-ben is részem legyen egy valódi, hivatalos, egyetemi szervezésű biobuliban. Végül aztán eljött a nagy alkalom: az iskolaév kezdetének örömére a helyi diákönykormányzat ingyenes koncertet hirdetett, természetesen country műfajban.
(Hogy mi adta a koncert bio jellegét? Hát az, hogy még mindig Amerikában vagyunk, ahol 21 éves kor alatt csak embert ölhetsz, de inni nem szabad; a campuson pedig 21 éves kor felett sem, mert ez itt kérem egy csontszáraz campus, ha moonshinet akarsz venni, egész a szomszéd utcáig kell menni érte.)
A koncert a focipálya lágy pázsitján kapott helyet, ahol nagyjából ötszáz egyetemista gyűlt össze a lemenő nap fényében egy kis ingyenes zenehallgatásra. A körítést nem aprózták el; a profi turnészínpadon kívül felfújtak még egy három emelet magas kék kalózt is, ami nem mellesleg az egyetem kabalája, és eséllyel pályázik az állam legbénább kabalájának kétes címére (mi csak úgy ismerjük, a Hipotermiás Szárazföldi Kalóz).
Természetesen nincsen koncert előzenekar nélkül. A megtiszteltetés egy olyan bandának jutott, amely még bimbózó karrierje elején áll, és minden tagja az egyetemről származik (említettem már, hogy nálunk van a világ egyetlen bluegrass tanszéke?). A kissé zavaró nevű Twang Bangers egészen helyre előzenélést csapott, több daluk nagyon tetszett, főleg mert helyi dolgokról énekeltek, és az énekesük hangjába nem kevés dög szorult. Ezen a ponton még mint az ötszáz néző kerti székeken üldögélt, vizet és kólát szopogatott, és a kisujját se mozgatta a fejleményekre. Itt kezdett először megfogalmazódni bennem a gondolat, hogy egy jó koncertélmény döntő hányadáért a sör a felelős; alkohol hiányában mindenki kissé tétova, nagyon udvarias, és teljesen langymatag volt, csak én ráztam a rövidgatyámat a hátsó sorban.
Az előmuzsika végeztével jó fél órás szünet következett, melynek során azon töprengtünk, mi értelme bemelegíteni a közönséget, ha utána hagyják kihűlni. Ám amikor végül elkezdődött a fő attrakció, hirtelen mindenki elhagyta a kerti székeket és lábra pattant: megjelent Josh Turner a színpadon.
Az úriemberről azt kell tudni, hogy az amerikai toplisták legmélyebb hangjának Guinness rekordjával büszkélkedhet, és ez elég is volt önmagában ahhoz, hogy az összes lány és a fiúk kétharmada sikítva vesse magát a színpad irányába. A hanghoz színpadra való arculat is társult (lehengerlő mosollyal), valamint egy dögös zenekar, melyben egy brit hegedűs, egy rakat déli zenész és az Asszony mint zongorista szerepelt. Volt füst, fények, köröző helikopter, kivetítők, repülő alsóneműk és minden, ami egy jó koncerthez kell... kivéve, mint már említettük, az alkoholt. Két dal között Josh bácsi meg is figyelte, hogy a tömegen úszni kívánó személy másfél métert haladt, és reméli, nem sérült meg nagyon a landoláskor.
A zene kiváló volt, a dalok szórakoztatóak, legtöbbjük a country szokásos témái körül forgott: a whiskey elfogyott, a nőm elhagyott, a kutyámat meg elütötte egy traktor, nem feltétlenül ebben a sorrendben. Főleg cowboycsizmás lányok voltak terítéken, közbe-közbeszúrva egy-egy vallásos dal is arról, hogy Jézus a barátunk (emlékeztetőül: még mindig Tennessee-ben vagyunk!), és néhány pörgősebb szám is, háta mégis felbátorodik az ötszázból valaki, és esetleg mozogni kezd. A színpadról nézve a tömeg erősen hasonlíthatott a Walking Dead évadzáró jelenetére, mert még a visszatapsolás is eléggé harmatgyengére sikeredett, és nem a show minősége miatt. A záró szám már egyenesen nekünk szegezte a kérdést, hogy miért nem táncolunk, te sok elsős mafla megfelelő folyékony kezdeményezőkészség hiányában nem vette a lapot.
Ez persze nem Josh bácsi hibája volt, ő lehengerlő volt és csodásan vallásos és férfias. De hát egy olyan egyetemen, ahol a felfújható kalózkapitány kólásüveget kapott a kezébe, nehéz dolog a whiskeyről énekelni.

(A zenét és a műfajt mindenesetre melegen ajánlom mindenkinek, mi remekül mulattunk rá!)