Danielle Bellone, mesemondó mester

Miközben otthon nagyban zajlik a Holnemvolt Fesztivál, én meg reggel öt óta a Skype-on lógok, hogy beleshessek a szünetekben, természetesen a világnak ezen oldala sem maradt hétvégi mesemondás nélkül. Ma délután (nagyjából akkor, amikor ti kísértetmeséket hallgathattatok) hivatalosak voltunk Danielle záróvizsga-előadására.

Lábjegyzet: minden mesemondó diák kötelező 45 órányi fellépést felhalmozni a tanulmányai során. Ezen sorozat utolsó 3 órája az úgynevezett Finest Hour (Fénypont), ami egy, a diák által szervezett és kivitelezett, egész estés mesemondó rendezvény, ahol fel lehet vonultatni és meg lehet csillogtatni a legjobb, legsikeresebb történeteket, tanárokból, diákokból, rokonokból és üzletfelekből álló közönség előtt.

Ma az a megtiszteltetés ért bennünket, hogy személyes meghívót kaptunk Danielle Finest Hour előadására. Ezt természetesen senki sem hagyhatta ki! A mesélésre a Shakti in the Mountains nevű művelődési házban került sor, ami egy nagyon csinos, színesre festett, lakóházból átalakított ezo-öko-neo-bio helyszín a campus közelében, ahol jógaórától masszázsterápiáig mindent tartanak, többek között, csodák csodája, mesemondó rendezvényeket is.

Több mint negyvenen tömörültünk össze a házikó nagyszobájában összecsukható székeken. A falakat színes festmények borították, amik mellett csillagászati összegek szerepeltek pici cédulákon, és a hatalmas ablakokon beáradt a délutáni napsütés. A konyha irányából ínycsiklandozó déli ételek illata áradt; Danielle louisiana-i rokonsága készült nekünk mesélés utáni svéd(cajun?)asztallal.

Maga az ünnepelt csinos kis fekete ruhában és piros cipellőkben lépett színpadra, és mielőtt kinyitotta volna a száját, már tapsolt és fütyült a közönség - minden mesemondó ilyen hallgatókról álmodik! Természetesen tudtuk eddig is, hogy tőle csak jó előadásra számíthatunk, de Danielle nem hazudtolta meg a Finest Hour jelentését: valóban a lehető legjobbat nyújtotta, amit eddig láttam tőle.

Először egy személyes sztorit hallottunk a gyerekkoráról, amin jókat kacagtunk (főleg, mert a szülei is jelen voltak, és Danielle nem kímélte őket a poénoktól). Miután ily módon feloldódott az amúgy is derűs hangulat, egy haiti népmese következett arról, miért is nincsenek elefántok Haitin, némi francia és angol nyelvű csoportos énekléssel és dobolással egybekötve (ez a mese Danielle egyik signature story-ja, ami azt jelenti, annyit mesélte már, hogy összenőtt a nevével). Az elefántok után görög mitológia következett: néhány Átváltozások-mítoszt alapul véve Danielle megalkotta a maga lenyűgöző mítoszát két nimfa szerelméről (ami külön jó választás volt, tekintve, hogy a közönség jelentős hányada a szivárványos táborba tartozik).
Komolyabb vizekre evezve, vers következett - arról, milyen következményeket hagy hátra néhány mese azok után, hogy "boldogan éltek" (és hogy mitől kapott Piroska poszt-traumatikus stresszt). Ezek után jött egy személyes sztori, aminek csak a legeslegvégén a csattanójából derült ki, hogy meg lettünk vezetve, testületileg... A kuncogást félretéve Danielle előadta a kedvenc versemet, amit még az egyik slam alkalmából írt, és gyönyörű minden sora.
A műsort egy egészen csodálatos történet zárta - egy viktoriánus mese egy hercegnőről, akit azzal átkoztak meg, hogy súlytalan, a legkisebb szél elfújja, és nem csak a teste súlytalan, hanem a lelke is, képtelen bármit is komolyan venni. Jó fél órás történet volt, de csodálatosan előadott, vicces, pörgős, szívhez szóló, és a végén még kicsit megható is. Ennek végeztével már csak az állva tapsolás volt hátra, a virágcsokrok átadása, és a kiadós déli vacsora mindenkinek.

Danielle-t élvezet hallgatni; egyszerre ékesszóló, vicces, bájos és nagyon nagyon nőies. Mindannyian nagyon büszkék vagyunk rá!

Természetesen most aztán egyfolytában arra gondolok, hogy nekem is közeleg a Finest Hour előadásom (valamikor a nyár folyamán, még július vége előtt). Hát, fel lett adva a lecke, ha meg akarom ütni a mai nap színvonalát...