A reggeli vegyes után közeledett a program java: az egész órás előadások. Különböző előadótermekbe szétoszolva minden mesemondó egy egész órát (na jó, kb. 50 percet) kapott, hogy elkápráztassa a közönséget. Kettesével osztoztunk termen, közönségen és délelőtti programon. Az én párom Bob Reiser volt.
Első látásra Bob öreg teknősre hasonlít, aki lassan fordítja oda a fejét, ha valaki szól hozzá, és elgondolkodva pislog a pici gombszemeivel. Sohasem hallottam még róla mint mesemondóról, pedig Jonesborough-ban is szerepelt már; kíváncsi voltam nagyon, mivel rukkol elő. Mivel nem volt megkötve az előadás sorrendje, úgy döntöttem, úgy illik, ha a rangidős mesemondó mesél először. És lőn.
Amint átvette a színpadot, Bobról kiderült, hogy nem csak nagyszerű mesemondó, hanem remek előadó is: hirtelen kinyíltak a szemei, mosolyra görbült a szája, és olyan csillogó tekintettel, vidám lendülettel mesélt, mint egy gyerek. A stílusa kicsit emlékeztetett Berecz Andrásra: kalimpált kézzel-lábbal, és a helyén volt minden mondata. A hatvanas évekbe kalauzolt bennünket, és a szegregáció megszüntetéséről mesélt, meg azokról az emberekről, akik sokat tettek érte, mégsem ünnepli őket senki. Többek között elmondott egy személyes élményt is, amikor az egyik ilyen hétköznapi hős temetésén felbukkant a Ku Klux Klán, és az összegyűltek énekkel kergették el őket. A kilencvenes évek közepén. A történet egyszerre volt humoros, felemelő, elgondolkodtató és szívhez szóló; lehetett hallani a közönség sóhajain meg a szipogáson, hogy mindenkit megérintett. Kicsit hosszabbra sikerült a kelleténél: az én előadásomból is lehámozott tizenöt percet, de nem bántam, be voltam mérve időre. Különben meg el is felejtettem izgulni, amíg a történet tartott.
Fogadott anyukám konferált fel nagy-nagy szeretettel. Családiasan voltunk a kis előadóteremben, de nem maradt szék üresen: nagyjából negyven-ötven ember ülhetett velem szemben. Színpad nem volt, csak egy bárszék, ami nekem épp kényelmesen megfelelt; a hátsó sarokból egy kamera is figyelte minden mozdulatom.
Egyórás előadásnak Az Elveszett Gyöngyök Könyve című műsoromat választottam. Ezt a műsort még tavaly és az előző félév folyamán raktam össze, rengeteg kutatómunka után. Egy rész Ezeregyéjszaka, egy rész Zerzura-legenda, egy rész Almásy élete és munkássága; a darabok, amiket külön-külön találtam, nagyon csinosan összeillenek. A történet Zerzura, a Rézváros körül forog, ami egy elveszett oázis valahol a líbiai sivatagban, és a mlt század elején ugyancsak izgatta a felfedezők fantáziáját. A Rézváros története az Ezeregyéjszaka egyik legcsodálatosabb története; Almásy élete pedig maga is mesébe illik.
Pont 45 percre jött ki az előadás, nem csúsztunk túl rettenetesen. Hatalmas tapsot kaptam, állva tapsolt az egész közönség, amitől aztán nem is jutottam szóhoz. Utána sokan odajöttek gratulálni, meg kérdezgetni a történetről; el kellet mondanom, mennyi igaz belőle, honnan szedtem, és hogyan raktam össze. Úgy tűnt, megfogta az emberek fantáziáját, aminek nagyon örültem; én személy szerint nagyon szeretem ezt a sztorit, és még sokat szeretnék dolgozni vele.
A nagy előadás végeztével aztán le is szakadt rajtam az izgalom; kóvályogtam az éhségtől meg a megkönnyebbüléstől, ideje volt ebéd után nézni. Szerencsére a fellépőkre már készen várt a svédasztal az alagsorban; megint csak jóval többet ettünk a kelleténél... és jóval hosszasabban is, mert ez a fesztivál sem kivétel az örök jelenség alól: ha fellépő vagy, szó szerint két lépésenként megállít valaki, hogy gratuláljon, kérdezzen, bemutatkozzon, és egyáltalán, körbeugráljon mint hírességet. Tisztára VIP-nek éreztem magam, de teli szájjal nehéz minden kérdésre válaszolni, úgyhogy mire az ebéd végére értünk, már ideje is volt visszamenni a nagy színházterembe: Motoko és Eshu közös produkciója volt terítéken.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése