Ki emlékszik még a kedves mesemondó családra, akik négy évvel ezelőtt befogadtak a karácsonyi ünnepekre? Új olvasók kedvéért, a 2007-es téli kalandok története itt kezdődik.
Nos, fogadott anyukám-nagymamám többek között a Connecticuti Mesemondó Fesztivál egyik szervezője is. A rendezvény idén 31 éves, és a keleti part egyik legnagyobb mesemondó rendezvénye, még úgy is, hogy az idén pénzügyi okokból a felére szabták vissza. Mivel híre ment, hogy megint az országban vagyok, a fesztivál szervező egyhangúlag úgy döntöttek, meghívnak fellépőnek. Amikor megérkezett a felkérés, teljesen elhasaltam: olyan nagy nevek szerepeltek mellettem, mint Motoko és Eshu, a fesztivál idei sztárvendégei, valamit fél tucat hasonlóan tapasztalt mesemondó. Fel volt téve a mérce jó magasra.
Nos, péntek reggel repülőre szálltam, és meg se álltam Providence-ig. Az út eseménytelenül telt; mindkét reptér, Charlotte és Provicence is, nagyon csinos volt és modern, és attól eltekintve, hogy szerény véleményem szerint a guruló kézipoggyászt törvényben kéne betiltani, elég hamar eltájékozódtam mindkettőben. Az érkezésnél már várt rám kis befogadó családom, és így négy év elteltével megint boldogan borultunk egymás nyakába.
Első utunk a csípős északi délutánban (CT-ban kb. egy hónappal van elkésve az időjárás hozzánk képest) a fesztivál helyszínére, a Connecticut College campusára vezetett, hangpróba céljából. Már gyülekeztek a mesemondók és a szervezők, zajlott a székpakolás, asztalterítés, színpad-dekorálás, és mindenféle zsinórok húzkodása. Motoko és Eshu a nagyszínpad szélén lógatták a lábaikat; Motoko a nyakamba vetette magát, és hosszasan örültünk egymásnak. Négy éve együtt töltöttünk egy hetet egy mesemondó workshopon, és azóta is folyton egymásba botlunk mindenféle rendezvényeken.
A hangpróba zökkenőmentesen zajlott; innen egy kínai büfébe vonultunk tovább, ahol közös vacsorára gyűltek fellépők és szervezők. A kínai büfékkel az a nagy helyzet, hogy minden van bennük, ami szem-szájnak ingere (meg sok olyasmi is, ami nem az - a békacombhoz nem voltam elég bátor), és az ember nagyjából két fogással többet eszik, mint amennyi beleférne. Vacsora közben beszélgettünk; rám záporoztak a kérdések minden irányból, ki vagyok, mi vagyok, hogy kerültem ide (mint kiderült, sokan úgy hitték, egyenesen Magyarországról érkezem). Amikor már egy falat se fért belénk, és a szerencsesütiket is kibontottuk ("Zseninek lenni sokkal több munka, mint csak zseninek lenni.") feloszlott a társaság, a korai kezdésre való tekintettel. Én hazakocsikáztam kis családommal a házba ahol négy éve az egész karácsonyi szünetet töltöttem, és az este hátralévő részét borral, penészes sajttal és nosztalgiával töltöttük. Többek között megtudtam azt is, hogy kedvenc fogadott unkaöcsém, Lucien, jelenleg Svájcban él, és volt egy kisebb szerepe egy nemzetközi filmben. Nem csodálkozom.
A nosztalgiába és a borba aztán mindenki beleálmosodott; aludni tértünk. Hosszú nap várt ránk szombaton...
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése