Sárkányok és mesemondók

Ezt a hangzatos címet kapta a szerepjátékos osztály félévzáró fellépése. Kreatív, mi?
(Volt egy mélypont a magyar szinkron történetében, amikor a Dungeons and Dragons címét sikerült Sárkányok Börtönének fordítani. Ezen a vonalon haladva a Mesemondók Börtöne lenne a találó cím... vagy nem.)

Ma elérkezett a nagy nap amire mindenki úgy várt, mint a Messiásra - hosszú hetek izzasztó próbái után színpadra került lelkes kis csapatunk (ezen a ponton már kevésbé lelkes) végső produkciója. Aki eddig azon töprengett, hol hagytuk el a bátor kalandorokat, annak most elárulom: a félév második felét azzal töltöttük, hogy színpadra passzírozzuk és előadható formába sűrítsük a szerepjátékkal kapcsolatos gondolatainkat és élményeinket. Nem mindig volt meg az egyetértés a szerepjáték-szűz tanár és a kemény kockák között, amikor önkifejezésre került a sor; de végül csak sikerült összeraknunk egy meglepően jó kis előadást. Volt is vagy nyolc fő közönségünk, amikor ma este színpadra vonultunk a Barlangban.

Első körben egyenként bevonulunk a színre, elhelyeztünk egy "rituális tárgyat" az erre a célra előkészített asztalon (könyvek, kockák, karakterlapok, japán kardok, DVDk és számítógépes játékok sorakoztak fel, valamint egy alabárd), majd a mikrofon elé járultunk, hogy bemutatkozzunk egy-egy mondatban ("Karla vagyok, és mások D&D karaktereit szoktam bébiszittelni". "David vagyok, és négy éves korom óta játszom". "Zack vagyok, harcművész".) A bemutatkozás végeztével félkörben ültünk a színen mind a tizennégyen; ezek után megint csak egyesével előléptünk, hogy megosszuk a közönséggel vicces kis sztorijainkat arról, hogyan kezdődött a szerepjátékos karrierünk. Ezek után egy pörgősebb kör következett, ahol mindenki bekiabálta, milyen karaktert szokott játszani, volt közötte jó néhány mókásabb eset is ("Amadeus, ork barbár. Intelligencia 4. Nem +4. Csak 4."). A következő felvonás hosszabb történetekből állt, és a "sikerek és balsikerek" címet viselte. Valahányszor valaki a mikrofonhoz lépett, dobnom kellett egy marék kockával, és megmondani, siker volt-e a dobás vagy bukta - majd a delikvens elmondott egy sztorit egy játékból, ahol győzött, vagy bukott. Ez vezetett fel minket a "történelem legjobb kalandja" részhez, ahol egymásnak adva a szót az osztály közösen mesélte el, hogyan hódítottak meg egy földalatti várost a vasárnapi játékalkalmak során. Akik nem szoktak jelen lenni vasárnaponként, azok a saját sztorijaikat tűzdelték közbe - a két Nocker srác a portálpuska nemes történetét, Della és Carolina a tarotkártya rejtélyeit, Patrick és Karla pedig egy képzelt zombi-apokalipszis izgalmas kalandjait. A fődíjat Joe és trevor vitték el, akik tandemben adták elő, hogyan stoppolta le Amadeus az ork az újonnan felfedezett szellemvárost - és keresztelte el Cleveland-nek. Miután kijelentette, hogy a város neve máról Cleveland, amit írástudatlan ork körökben egy cica rajza jelképez, letépte magáról a pulóvert, és alatta egy szürke pólót viselt, *cicafej* Polgármestere felirattal. Megszakadtunk a röhögéstől.
Ennek végeztével már csak a záró gondolatok voltak hátra - mindenki elmondta egy-egy mondatban, miért fontos és jó dolog a játék. A sort én zártam (én konferáltam a közbeeső részeket is, mint kalandmester), egy idézettel a Végtelen Történetből:
Vannak, akik sohasem jutnak el Fantáziába.
Vannak, akik eljutnak oda, de sohasem tértnek vissza.
Kevesen vannak, akik eljutnak oda, és vissza is térnek - és ezek gyógyítják meg mind a két világot.