Connecticut Storytelling Festival 2 - Ír zene és tangabugyi

A fesztivál reggel nyolckor nyitotta meg kapuit; a műsor ugyan csak kilenckor kezdődött, de érdemes volt korábban érkezni, hogy az ember bogarászhasson a kirakodóvásáron, ahol könyveket, hangszereket, könyveket, ruhákat, ékszereket, könyveket, CDket és könyveket lehetett kapni. Megint csak akadtak régi ismerősök, akiknek örülni lehetett; többek között Carolyn is, aki legutóbbi találkozásunk óta profi mesemondóvá nőtte ki magát, és mindenki úgy tekint rá, mint New England egyik legtehetségesebb előadójára.  Mindenki lelkes volt és mosolygós; kilenc órára nagyjából meg is telt a nagy színházterem, nagyjából száz-százötven ember ülhetett a közönség soraiban (látjátok, emberek? igenis lehet egy mesemondó fesztivált reggel kilenckor kezdeni...:)
A reggeli műsor csalamádéval indult. Amíg gyülekeztek a népek, két ír zenész és mesemondó, Kate Danaher és Jim Hawkins foglalták el a színpadot, és ír dalokat zengedeztek, dobbal és hegedűvel. Ettől aztán nagyon jó lett a hangulat. Amikor végül mindenki a helyére került, Motoko és Eshu vették át a színpadot, és egy köszöntő énekkel nyitották meg hivatalosan is a fesztivált. Utánuk visszajöttek az írek is egy mesés körre; nagyon jól meséltek együtt, de nagyjából a negyedét értettem annak, amit mondtak, főleg, mert családi történet volt egy férj és egy feleség viszályairól, és a kiejtésen csak pislogni tudtam.
Mire észbe kaptam, már fenn is álltam a színpadon, csinosan bemikrofonozva, mint egy profi. Mivel 15 percem volt mesélni, és mert fél évvel ezelőtt kellett a műsorról döntenem, Pályuk Anna Széttáncolt cipellők történetét meséltem, a felnőtteknek szóló humorosabb formájában. Sikere volt, jókat kuncogott a közönség, és a végén még olyan kommentet is kaptam, hogy a cipőim nagyon illettek a meséhez... (még itthon vásárolt csinos topánkák voltak rajtam, ideát folyamatosan minden nőnemű személy le akarja nyúlni őket...)
Tíz perccel később már a helyemen ültem, a színpadot pedig Suzi Whaples vette át - kész felüdülés volt déli akcentust hallani, végre valaki normálisan beszélt... (vagy csak én szoktam ide fél év alatt?). Ő arról híres, hogy családi sztorikat mesél, és az egész közönség gurul a nevetéstől. Hallani már hallottam hírét, de most láttam először élőben; tényleg gurultunk. Egy jópofa sztorit mesélt arról, hogy amit az ő idejében tangapapucsnak hívtak, az a mostani gyerekeknek flip-flop; cserébe a régi kifejezést a mai angolban a tangabugyira használják. Lett is ebből félreértés, amikor nagyi bejelentette, hogy mindenkinek kötelező tangát hordani a strandon, még a nagypapának is...
Suzi után egy helyi mesemondó, Laconia Therrio vette át a színt (ez a lekúlabb mesemondónak való név, amit az utóbbi időben hallottam) egy szintén humoros családi sztorival két elcserélt eljegyzési ajándékról (meg is lepődött a menyasszony, amikor csipkés fehérneműt kapott, kesztyűkhöz írt használati utasítással...). Laconia (közismertebb keresztnevén Lot) még egy díjat is kapott a mesélés után kiemelkedő mesemondói munkásságáért, a fesztivál szervezőitől.
Eshu volt a következő a színpadon (ilyen névvel is csak mesemondó lehet valaki) - egy nagyon bájos és vagány Anansze-mesével, ahol is kedvenc pókemberünk megpróbálja feleségül venni a tüzet, mert csinos. Amellett, hogy remek volt az előadás, a sztori hordozott magában néhány egészen magvas gondolatot a férfiak gondolkodásáról...
Eshut Motoko váltotta a színen, aki egy japán népmesével boldogított minket két barátról, akik zsugoriságot szerettek volna tanulni. Jókat kuncorásztunk a történeten, és mellesleg azt is megtanultuk, hogy mondják-mutatják a pénzt japánul.
A műsor énekkel zárult: Motoko és Eshu eldaloltak nekünk egy csodás japán dalt a cseresznyevirágzásról... aztán a nyomaték kedvéért műanyag napszemüvegben és rózsaszín mikrofonokkal a kézben el is rappelték. Mivel ezt már úgysem lehetett volna überelni, visszamásztunk mindannyian a színpadra egy meghajlás erejéig, aztán feloszlott a tömeg: kezdődtek a délelőtti nagy előadások. Többek között az enyém is.