Connecticut Storytelling Festival 5 - Éjszakai kabaré

A kiadós vacsora végeztével levonultunk az alagsori ebédlőbe az esti kabaréra. Csinos kis asztalok foglalták el a terem nagy részét, piros terítővel, tollakkal és gyertyákkal díszítve; az előtérben tálakon sorakozott a sajt és a bor, hogy meglegyen a kellő hangulat. A színpadon Jim és Kate már lelkesen húzták a talpalávalót, és a helyi ír származású közönség hangosan énekelt velük.
Az esti kabaré műsora Bob és Suzi meséiből állt, rövid ír zenés betétekkel. Bob a Brooklynban töltött gyerekkoráról mesélt és arról, hogyan akart Superman lenni, amíg meg nem kopaszodott, amin mindenki jókat kuncogott. Suzi tarolt; ő abból él, hogy déli mesemondó, úgyhogy elővette a legharsányabb déli akcentusát, és klasszikus horrorfilmek történeteit adta elő, a saját hegyvidéki felfogásában ("a vámpírt a tükörben nem lehet ám látni! Tehát ha este neglizsében üldögélsz a tükör előtt, és nem látsz vámpírt a hátad mögött... akkor valószínűleg ott van!!!"). Szakadtam a nevetéstől.
Egy óra volt a kabaré, de még mindig nem értünk a móka végére: tíztől tizenegyig az egyetemközi story slam verseny döntőjét volt szerencsénk megtekinteni, mely rendezvény rögtön belopta magát a szívembe, mert gyümölcstállal és csokoládéval érkezett, amit aztán rágcsálhattam, hogy ébren tudjak maradni (ezen a ponton az egész heti stressz után már nagyon eldűlt bennem a Szentlélek). A versenyben hatan vettek részt, hat különböző helyi egyetem színeiben. Olyan volt az egész, mint a Moth, itt is öt perc állt rendelkezésre egy személyes sztorihoz, csak ezúttal kizárólag egyetemisták voltak a színpadon. A rendezvényért egyébként Carolyn a felelős, és remekül csinálja, amit csinál - így kell az ifjabb generációt mesélésre szoktatni!
(Az, hogy ifjabb, akkor ütött be igazán, amikor az első srác megemlítette, hogy "kiskorában" az eBayen vásárolt...)
A felhozatal elég vegyes volt. Az első srác mezítláb állt színpadra és arról szövegelt, hogyan vásárolt tizenöt évesen lopott kocsit abból a pénzből, amit fűterjesztéssel keresett (a végén elárulta, hogy egyébként filozófia szakos... no comment). Egy látványosan terhes csaj előadta, hogyan vett részt egy polgárháborús hagyományőrző csatában, és mennyire macerás fűzőt meg abroncsot viselni. Szerintem ő volt a legjobb, nem csak a téma miatt, hanem azért is, mert vicces volt egészen a sztori végéig, ahol is hirtelen komolyra fordult a dolog, és így lett a történetnek súlya. Vele ellentétben egy másik lány egyszerűen öt percet beszélt arról, mennyire ciki egy asztalnál ülni az ebédlőben egy sráccal, akit nem ismersz. Nem tudtam együtt érezni a problémáival. Egy másik csaj, aki bevallottan biológus, arról mesélt, mennyire ráijesztett egy nagy pók Mexikóban, és hogy nem tudta elmondani a házigazdának spanyolul, mi volt a baja (vele se tudtunk nagyon szimpatizálni). A mélypont egy szőke cicababa volt, aki előadta, hogy legurult a lépcsőn, és eltépte a nadrágja térdét, és hogy mennyire ciki volt, amikor szembejött a srác, aki tetszik neki, és akkor felbukkant ez a hülye kövér melák, aki ragtapaszt akart adni neki a térdére, és az mennyire gáz már, hogy ilyen emberek vannak. Szívem szerint felmentem volna neki a színpadra, és lekenek két pofont, de nem hiszem, hogy segített volna.
A legérdekesebb előadó egy srác volt, valamilyen fura okból fűzöld keménykalapban és zöld frakkban, amit ideát is csak Szent Patrik napján viselnek. Amúgy meglepően jóképű volt, kék szemű, fekete hajú, valszeg erős ír vérvonallal rendelkező kölyök, aki "minden nő imád és tudom" hozzáállással foglalta el a színpadot, és arról mesélt, hogyan próbált tüzet fújni részegen, hogy imponáljon egy lánynak. Nem sikerült.
Az öt bíró egyike a mi asztalunknál foglalt helyet: Robin Bady pont az idén kapott egy rangos mesemondó díjat, onnan volt ismerős a neve. Élőben roppant jópofa, energikus nő, tipikusan new york-i, és nagyon szókimondó. Jót dumáltunk a fellépők között, rágcsáltuk a csokoládét, és értékeltük a hallottakat. A versenyt végül a leprikón nyerte, bár a polgárháborús csaj alig egy századponttal maradt le tőle; a mi asztaltársaságunk egyetértett benne, hogy mi inkább rá szavaztunk volna.
Ezen a ponton már éjjel tizenegy volt, és még várt ránk egy jó fél óra kocsikázás hazáig. Arccal ájultam az ágyba, és sikerült is aludnom vagy négy és fél órát... reggel nyolckor indult a gépem Providence-ből vissza Tennessee-be.

Hát, ennyi minden történt egyetlen nap leforgása alatt. Nagyon izgultam, hogy jól sikerüljön minden; nem szoktam még meg, hogy a nagyok között szereplek, és a léc, amit meg kell ugrani, világszínvonalon van valahol a felhők között. De megtettem mindent, ami tőlem telt, és úgy tűnt, mindenkinek tetszett; nagyon sok dicséretet, elismerést, köszönetet és jókívánságot kaptam, nem győztem töltekezni velük. Egyetlen nap elég volt rá, hogy teljesen feltöltsön lelkesedéssel és lendülettel, amire így a félév vége felé az ember lányának nagy szüksége van; most már lesz energiám visszatérni a dolgos hétköznapokba.

Következő állomás: Spanyolország.