Christmas Eve

Már kora reggeltől kezdve zajlott az élet a házban. Granny rádöbbent, hogy még semmi nem áll készen az esti rohamhoz; első körben felhivott mindenkit és megtiltotta nekik hogy hat óránál előbb jöjjenek, mert semmi nem lesz még kész. Második körben idegeskedni kezdett, hogy nincs elég kaja a várható negyven-egynéhány emberre; azonnal megindult a konyhában a sürgés (első lépésként eltávolitottuk a tébláboló Grandpa-t az útból, elküldtük garázst takaritani); kapcsoltunk zenét (ir karácsonyi dalok, Blackmore’s Night és egyéb nyalánkságok, amiket együtt énekeltünk) és nekiálltunk a főzésnek. Királyi többes; én apritottam, ő főzött. Saláták, chilli, pulyka, minden ami szem-szájnak ingere. Egy idő után Granny rájött hogy a munka nem halad rendesen, mert be nem állt a szánk (mesemondók egymás közt, ha), ezért inkább felküldött a gitárért az emeletre, és a munkamegosztás változott: én gitároztam, ő főzött. Hamarosan befutott Jenny is, kedvenc kicsi cheerleaderem (rövidgatyában és papucsban) és talált nekem új feladatot: bevonultunk a nappaliba ajándékokat csomagolni (folyamatsoan csacsogott, elsősorban azt kifogásolta, hogy három éve ugyanaz a csomagolópapir, azután mesélt a barátjáról, a családjáról, fociról, meg minden egyébről, én meg adotgattam neki a celluxot és mosolyogtam – egészen szórakoztató társaság a kiscsaj, nem lehet nem szeretni). Granny bekukkantott hozzánk és megállapitotta, hogy egyenesen bűn ennyi ajándékot látni egy kupacon – nem mondtam nemet, az egész nappali tele volt dobozokkal, padlótól plafonig. A wrapping-project végeztével lett egy kis szabadidőnk; Jenny elhatározta, hogy elmagyarázza nekem az amerikai foci szabályait. Leültünk a baba rajzasztalához a letörölhető rajztáblával, és kis csirlider beszélni kezdett, rajzolni kezdett, neveket meg posztokat meg mindenféle stratégiákat emlegetett, én pedig próbáltam követni. Azt hiszem, kialakult valami egészen halvány foglamam a foci lényegéről – ami máris több mint amire valaha számitottam... bólogattam szorgalmasan. Közben lassan elkezdtek szállingózni a vendégek is; az első akihez szerencsém volt egy foghijas, vörös hajú hatévesforma kisfiú volt, aki odaállt mellénk, figyelte egy darabig Jenny magyarázatát, aztán fintorgott egyet: „Fogalmam sincs, miről beszélsz.” kuncogtunk; a kissrác megtorpant félúton az ajtó felé, és visszafordult; azzal a pillantással ölni lehetett volna. „Nem tudom felfogni miért talál engem mindenki hirtelen olyan mulatságosnak.” És mindezek után kiderült, hogy Lucian a neve... (na ettől sikeresen padlót fogtam) (igen, az igazi neve, ezt muszáj volt ideirnom a poén kedvéért) (egyébként egyszerre van a születésnapunk).
A ház attól a pillanattól kezdve robbanásszerűen telt meg emberekkel, és szinte azonnal el is vesztettem a fonalat, hogy ki kinek a kicsodája; körülbelül egy tucat kisgyerek és négy tucat felnőtt tobzódott a konyhában, az ebédlőben és a nappaliban. Plusz egy kutya, aki a káosz elől menekülve beköltözött az én szobámba.
Nagyon kedves és mosolygós emberek voltak. Random módon lettem bemutatva nekik, Granny mindenkinek eldicsekedett hogy mesélek meg gitározok. A legidősebb fiuk leült velem meg Jennyvel történelemről beszélgetni; Jenny panaszkodott, hogy megvágták pun háborúkból, mire nagybácsi elhatározta, kihúzza belőle, mennyit is tud valójában.
Életem legérdekesebb élménye a amerikai gondolkodással és tanitással kapcsolatban.
Jenny tökéletesen értette az összefüggéseket. Tudta, miért robbant ki a háború, ki mit miért csinált, hogyan tervezték el a hadvezérek a hadjáratot, ki mibe bukott bele; le tudta vezetni az eseményeket a pun háborúktól Octavianusig; tudta hogy működött a római állam, és apró részletekbe menően ecsetelte a csatákat és ostromokat. Mindezt egyetlen konkrét évszám, név és helynév nélkül. Elképesztő tapasztalat volt; ketten kérdezgettük, segitettünk neki összerakni a dolgot, és rá kellett döbbennem, hogy a kiscsaj gondolkodik. Amiben volt logika, azt tökéletesen értette is; csak az adatokkal volt bajban. Erre még rátett egy lapáttal,a mikor eldicsekedett vele, hogy a stratégiákat azért szereti annyira, mert tiszta amerikai foci; miután elmagyarázta nekem az alapokat, ezzel teljes mértékben egyet kellett értenem. Irt egy listát, ahol Hannibál meg Scipio egyenlőek voltak a Patriots játékosaival; ettől kezdve számára már gyerekjáték volt bármilyen csata leirása (hozzá kell tenni, az alapvető neveket és évszámokat azért tudta, ha rákérdeztünk, csak nem szerette használni őket). Azt is elmesélte, hogy töriórán csatákat kellett tervezniük egymás ellen, és mindenhol az ő stratégiája győzött, mert úgy épitette fel, mint egy focimeccs támadósorát... no comment (pozitiv értelemben. Komolyan. Csináljátok utána.)
Eljött az idő, hogy a gyerekek nekiessenek az ajándékoknak (az alapvető rendszer szerint kinyitnak egy rakat ajándékot karácsony este, és a „titkos” meglepetéseket pedig másnap reggel) mivel népes a család, minden gyerekre egy halom doboz jutott, és megkezdődött a tépkedés, boncolgatás, visongatás. Lucian a konyhába menekült a többiek elől, és a szemeit forgatta; őt egy doboz mágneses épitőkockával lepték meg a nagyszülők, amiből persze azonnal várat kellett épiteni. Leültünk a konyhaasztalhoz; ő épitett és magyarázott, én meg bólogattam. Amikor kész lett a vár, jött a sárkány meg a lovag; Lucian lelkesen mutogatta nekem a csapdákat és a titkos átjárókat, amiken keresztül a gonosz lovagok bejuthatnak az erődbe, és elvághatják a menekülés útját. Egy idő után rádöbbentem, hogy tulajdonképp a gonosz lovagok előnyben vannak, és ezt szóvá is tettem; a kiskölyök felvonta a szemöldökét. „Hát persze. A gonoszok sokkal coolabbak mint a jók. Fekete páncéljuk van.” Ezzel nem tudtam vitába szállni. Főleg amikor hozzátette, hogy a sárkányok is a gonoszokkal vannak, a jókhoz csak kutya jár (Playmobilról van szó, ha valakinek kimaradt volna ez az információ). Egy szó mint száz, a kis vörös csirkefogó belopta magát a szivembe (szegény gyerek. Amerikában komoly előitéletek vannak a fantasyvel és a szerepjátékkal kapcsolatban – szinte olyan súlyosak, mint a rasszizmus. Nem lesz könnyű élete, ha nem növi ki... és nagyon remélem hogy nem fogja :)elképesztően okos kölyök)
Az ajándékbontogatás kezdetével egyidőben eluralkodott a káosz a házban; attól fogva csak a tömegre emlékszem, random beszélgetésre egyetemről meg utazásról, ajándékokkal a kezükben cikázó gyerekekre, utolsó pillanatban elkapott üvegpoharakra és fájdalomküszöböt meghaladó hangzavarra; mozgalmas este volt, az egyszer biztos. És hangulatos is, bár nem a szó hagyományos értelmében... kissé ki is fáradtam tőle, estefelé sikerült beájulnom a szobámban egy órára; Grandpa kopogása ébresztett fel, aki azt szerette volna tudni, gitároznék-e egy kicsit a maradék vendégseregnek (10 óra körül lehetett, addigra megfeleződött a létszám). Gitározni? Bármikor. Kaptam a gitárt meg a kinyomtatott kottákat és levonultam a konyhába; csendes(ebb) beszélgetés, zenélés következtett, azután Granny addig nyaggatott mig elmeséltem a garabonciásos mesét. Utána ő is mesélt egyet (a gyerekek akik még ébren voltak álmélkodva hallgatták) azután megint zenéltem; megettük a maradék sütit, és végül mindenki hazaszállingózott. Éjfélre elcsendesedett a ház.