Egy nap az indiánok között

Mire kivakartam magam az ágyból, Granny túlvolt már a teázáson is; persze mégis én készültem el előbb, és volt időm kiselőadást tartani Grandpanak a magyar szentekről és az Árpád-házról általában, amig Granny öltözködött. Grandpa nem tud beleunni a kárdezgetésbe, mindent hallani akar Magyarországról – én meg szivesen mesélek... egyes és kettes számú lányok még pizsamában ébredeztek a konyhában, amikor mi már útra készen álltunk; idősebb lány lebiggyesztette a száját, amikor mondtam neki, hová készülünk. „Tudod ugye, hogy azok ott nem igazi indiánok?” Kisebbik lány vigyorgott „Az én kölyköm indiánabb náluk.”
Ismeritek a mondást ugye, hogy senki sem lehet próféta a saját hazájában? Na, ez Grannyre halmozottan és hatványozottan igaz. Négy felnőtt gyerekéből egy sem hallotta még mesélni (mióta felnőttek); teljes mértékben hidegen hagyja őket mind a művészet, mint a mesemondás, a történelem és a folklór úgy általában. Elképesztő. Karácsony este idősebb fiú beszélgetett velem, és kissé bátortalanul megkérdezte: „Mondd, mennyire jól mesél az anyám? Úgy értem, tényleg jó ebben az izé... ebben a mesélős dologban?” Leesett az állam. Granny az egyik legjobb mesemondó akit ismerek, és egyik gyereke sem tud róla! Nem is igazán érdkeli őket. A család egyetlen tagja, aki nem tud betelni vele, és minden egyes alkalommal száz százalék odafigyelést követel meg tőle a lehető legtöbb történettel – na, kitaláljátok, kicsoda? Persze hogy Lucian :)
Egy szó mint száz, otthagytuk az ébredező családot, és kettesben nekivágtunk a kirándulásnak. A kaszinó parkolója tömve volt, az egész épület csillogott és villogott (morzsa: minden indián rezervátumnak megvan a maga kaszinója, mert ez volt az egyetlen olyan létesitmény, amit egy rezervátum legálisan működtethetett; sőt, egy időben rajtuk kivül senki másnak nem is lehetett kaszinója). A két lány egyébként itt dolgozik, egyikük pincérnő, másikuk italokat kever (szóval valszeg a megjegyzéseikben az is közrejátszott, hogy már mindenük tele van a hellyel...)
Átléptük a rezervátum határait; köd volt és szemerkélt az eső, és körös-körül csak a fenyvest láttuk. Gyönyörű egy hely lehetett ez, mielőtt sápadtarcú barátaink idetolták a képüket... (nem mintha az indiánok nem égettek volna erdőt hogy földhöz jussanak – csak hogy adjunk egy pofont a nemes vadember mitoszának is, igy igazságos). A múzeum környéke sokkal csendesebb volt, mint a kaszinóé (minő meglepetés); szép nagy modern épület, üvegfalú aulával és egy nagy kilátótoronnyal.
A kiállitás pedig egyenesen elképesztő. Átlag látogatónak 3-5 órát vesz igénybe a végignézése; mi átsuhantunk rajta 2 óra alatt, mert vissza akartunk érni a mesemondásra. Az első út az alagsorba vezet, ahol a jégkorszak van berendezve; csepegő falak, kitömött állatok, csontok meg leletek körben a falak mentén, középen pedig egy életkép, életnagyságú rénszarvasokkal és emberekkel, utóbbiak épp vadásszák és feldolgozzák az előbbieket. Kövezzetek meg, minden tudománytalanságuk ellenére imádom a diorámákat. És az emberek egészen életszerűek voltak, mint egy panoptikumban, és mindenféle dolgot meg lehetett fogdosni, medvebőrt meg szerszámokat. És ez csak a kezdet.
Mint kiderült, az egész múzeum erre az elvre épül: egy dioráma középen, és a falak mentén tárolók leletekkel meg tárgyakkal, és további magyarázattal. Feldolgozták az indián élet minden egyes területét, étkezéstől öltözködésig; külön termek voltak a videóknak, mint pl. főzés, eszközkészités, wigwam-épités meg hasonlók. A kedvencem az a tároló volt, ahol egymás mellé rakták a modern és az indián eszközöket (kalapács, fejsze, fúró, horgásztháló stb.). És csak ezután jött a java.
A múzeum közepén egy hatalmas teremben berendeztek egy indián falut. Sűrű erdő plafonig érő fákkal; középen a tisztáson wigwamok, amikbe be lehetett menni, és a szinte ijesztően élethű bábuk tettek-vettek mindenfelé. Kitömött állatok és állathangok meg midnen; majdnem egy teljes órát bolyongtunk a faluban, és nézegettük a mindnenapi élet jeleneteit, halászattól a gyógyitásig. Nagyon jól kitalált és remekül felépitett kiállitás volt. Öt csillag. Inkább hat.
Ezek után már csak a szokásos záróakkord volt hátra: „És akkor jöttek a fehérek.” Az utolsó termek a telepesekkel és a kereskedelemmel foglalkoztak, és azzal, hogy hogyan éltek/élnek az indiánok a rezervátumban. Volt egy helyes csoportkép a jelenlegi lakosságról (sokan közülük keveredtek az afrikaiakkal, igy az indiánok egy része kinézetre fekete; de mindenki aki a rezervátumon lakik, tartja a tradiciókat és beszéli a nyelvet). Persze ez a történet sem volt békés és erőszakmentes: a Pequot (hm, ezt mintha eddig nem emlitettem volna: Mashantucket Pequot Museum & Research Center, ez a hely neve – Pequot a törzs) népnek is megvolt a maga háborúja a fehérekkel, az 1630-as években; személyes sértődéseel kezdődött és egy 600 fős indián falu lemészárlásával ért véget. A Mohegan törzs (Hartford és környéke) az angolok mellé állt, mert jobban utálták a Pequotokat mint a fehéreket... ezt azóta sem felejtették el nekik. A kiállitás végén volt egy moziterem, ahol egy félórás filmet lehetett megnézni a háborúról; rendes történelmi film volt, remek diszlettel, jelmezekkel, szinészekkel (az indián főhős srácnak gyönyörű arca volt, mellesleg) és megfelelő ennyiségű vérrel és brutalitással (és az indiánok indiánul beszéltek, ami nagyon jól hangzott). És még épp időben vége lett, hogy jó ülőhelyet találjunk magunknak a nagycsarnokban, készen a mesemondásra.
A meghivott mesemondó indián volt, de nem Pequot – Seattle-ből érkezett a fellépésre. Valódi mesemondó és medicine man, még az öregektől tanult (és ő is elég öreg már, bár a saját népe mértékével még nem számit elder-nek). A neve Whis.stem.men.knee (pontok helyére képzeljetek olyan kattogó hangokat amiket nem lehet kimondani :P és még azt hittem a magyarok vagányak az ű-vel :D ). Trickster-történeteket mesélt (Granny meg én már a gondolattól is oda voltunk meg vissza; ezért is választottuk a mai napot a múzeumozásra); egy Varjú vs Polipasszony, egy Coyote vs Nagy Szikla, egy Medve vs Hangya és egy Kicsi Nép történetet. Legalább nyolc nyelven beszél folyékonyan, hallottunk is belőle eleget; pici, mozgékony emberke volt, mindenféle fura hangokkal az egyes szereplőkhöz, a közönség imádta. Pláne a gusztustalan részeket (minden trickster mesének van egy gusztustalan része – na jó, majdnem mindnek – a gyerekek imádják). Nagyon érdekes és klassz élmény volt hallani. Mire vége lett, már kopogott a szemünk az éhségtől; kajáltunk valami junk food-ot, azután letámadtuk a Trading Post-ot (igy hivták a múzeum ajándékboltját). Volt ott minden, mi szem-szájnak ingere, persze a legtöbb jóval drágábban, mint amennyit kifizetne érte az ember, de azért csudajó volt bámulni is. Gyönyörű ékszerek, edények, mindenféle könyvek; beszereztem a múzeum vezetőjét (mert persze fotózni azt tilos volt az egész kiállitáson), meg néhány apró kacatot a mesemondó batyum számára (egy pici pattintott nyilhegyet; egy lila kagylót amit az indiánok pénzként használtak; egy kavicsot a vidra jelével). Amikor kikveredtünk a boltból, még fellifteztünk a toronyba, hogy megnézzük a rezervátumot a magasból is; sajnos azonban a kilátás nem akarta mutatni magát, mert addigra eleredt az eső rendesen, és köd ülte meg a hegyeket. De azért gyönyörű volt és titokzatos.
Most aztán megint bele fogok szeretni az indiánokba.