Az angol tanszék mindig csendes és az összes ajtó tárva-nyitva áll; a csapat lassan gyűlik össze, távol vagyunk a többi épülettől. Egy nagy asztal körül ülünk, professzor úr az egyik végén, két srác meg én a másikon, a többiek közöttünk. Mindig mindig ugyanaz a rituálé:
"Okay, folks, so what shall we talk about today?"
Kezek a levegőben. Kedvenc öreg professzorunk biccent.
"Go."
És onnantól kezdve egymásnak adjuk a szót; amikor túl sokan jelentkeznek egyszerre, professzor úr próbál valamiféle sorrendet felállitani, máskor csak legyint és hagyja hogy magunk találjuk ki, ki következik. Általában ő is beleszól a vitába, olyankor mindenki figyel és bólogat; ha nagyon belemelegedik, elsétál a tábláig és rajzolgat vagy irkál, azután visszaül, és az orra alatt vigyorogva hallgatja hogy küzdünk meg a narrativaelmélettel. Ezekenk az órákon sokat nevetünk, és egész évben nem irtunk egy sor jegyzetet sem, mégis azt hiszem, ez volt a legkeményebb kurzusom az öt közül (órán kivül dolgoztunk folyamatosan). Professzor úr egy kissé Dr. House-ra hajaz, a jó értelemben. Mindig gondosan figyeli az óráját, mert mi mindig elfelejtjük.
"Okay folks, that's it."
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése