De még Stavorenben sem volt mindenki gazdag. Akárcsak a világban mindenütt, itt is éltek szegények, elesettek, koldusok; nem kevésbé jó emberek, mint a kereskedők, csak éppen kevésbé szerencsések. A gazdag családok nem törődtek velük; amikor az utcán jártak, elfordították az arcukat, és kemény szívvel, együttérzés nélkül hagyták őket tengődni.
Élt Stavorenben egy asszony, akinek a nevére ma már nem emlékszik senki - a tetteire viszont annál is inkább. Ő volt a város leggazdagabb hajótulajdonosa. Flottája messzi földről hozott mindenféle ritkaságot, fűszert, selymet, ékszereket, amiket a hölgy szeretett mindenki irigységére közszemlére tenni. Ám eljött az idő, amikor már ez sem volt elég. Ekkor a hölgy hívatta legtapasztaltabb, leghűségesebb hajóskapitányát, átnyújtott neki egy kisebb vagyont, és így szólt:
- Menj, és vásárold meg nekem a legértékesebb dolgot a világon, akármi legyen is az. Egy év múlva itt várlak a kikötőben!
A hajóskapitány, bár maga sem tudta, mit keres, útnak indult. Bejárt sok kikötőt, beszélt sok bölcs, világot járt utazóval - és végül arra a következtetésre jutott, hogy a mindennapi, életadó kenyérnél nincs a világon értékesebb dolog. Megnyugodva a döntésében felvásárolt annyi jó minőségű búzát, amennyit csak elbírt a hajó, és hazaindult Stavorenbe.
Az egy év lejártával a hölgy izgatottan várta vissza a hajóját. A legszebb ruháját vette fel, és legcsillogóbb ékszereit; meghívta minden ismerősét és rokonát, hogy legyenek szemtanúi, amint a kapitány átnyújtja neki a világ legértékesebb kincsét. A hír futótűzént terjed; nem csak a kereskedők és nemesek, de a szegények is mind ott tolongtak a kikötőben, várva a csodára.
A hajó befutott; a kapitány kilépett a mólóra, meghajolt a hölgy előtt, és jelentette, mit hozott magával.
- Búzát?! - a hölgy elsápadt, majd elvörösödött dühében - A bolondját járatod velem?! Azt parancsoltam, kincset hozzál! Kincset! Nem közönséges búzát!
Hiába próbálta a kapitány elmagyarázni, miért döntött a búza mellett, a hölgy egy szavát sem akarta hallani. Tajtékzott, toporzékolt, kiabált; végül pedig megparancsolta, hogy az összes búzát azonnal vessék a tengerbe.
A kapitány könyörgőre fogta. Ha neki nincs szüksége rá, adja legalább a szegényeknek! A tömeg helyeslően mormolt, de a hölgy csak még jobban dühbe gurult.
- Aki nem dolgozik, az ne is egyék! Nem fogok én senkinek ingyen búzát osztogatni! A hajó az enyém, a búza az enyém, és az enyém vagy te is! Azt parancsolom, vessétek mind a tengerbe!
Senki sem merte megszegni a parancsot. A város népe döbbenten figyelte, ahogyan a tengerészek a vízbe döntötték az értékes búzát, míg el nem tűnt az utolsó szem is a hullámok alatt.
- Megbánod még, hogy kőszívű voltál - monda a kapitány a hölgynek - Egyszer még lehetsz te magad is koldus!
A hölgy gúnyosan kacagott.
- Akkor leszek én koldus, amikor viszontlátom ezt a gyűrűt! - kiáltotta, lehúzva a smaragdköves gyűrűjét, és a csillogó ékszert vízbe hajította. A kapitány sarkon fordult, és kisétált a városból. Sohasem látták többé.
A hölgy aznap este, hogy elfeledtesse a szégyenét a többi előkelőséggel, lakomát rendezett. Folyt a bor és a perzsgő, mindenki evett, ivott és táncolt. A konyhában zajlott a munka, fogás fogás után készült... ahogyan a szakács felbontott egy frissen fogott halat, valami csillogó holmi perdült ki a hal gyomrából. A smaragdköves gyűrű. Futottak azonnal a hölgyhöz, aki elsápadt a gyűrű láttán, de nem szólt egy szót sem.
A kapitány jóslata egy éven belül beteljesült. A hölgy minden hajója zátonyra futott, vagy elsüllyedt egy viharban. Házai és raktárai sorra leégtek, a befektetései csődbe mentek; egy év leforgása alatt elveszítette mindenét, és az utcára került. A gazdag ismerősök úgy tettek, mintha meg sem ismernék; a szegények undorodva kitértek az útjából. Koldus lett belőle, és egyedül halt meg valami ismeretlen zugban.
A kikötő szájában, ahová a búzát öntötték, egy homokpad keletkezett. Hiába kotortatták a kikötőt, a homok egyre csak terjeszkedett, és elzárta a bejáratot. A víz fölé emelkedő részén zöld búza nőtt, magtalan, haszontalan - a Hölgy Búzájának mevezték az emberek. A homokpad miatt megszűnt a forgalom a kikötőben. Nem jártak többé hajók se ki, se be.
A gazdag kereskedőket még ez sem zavarta. Bezártak ajtót-ablakot, felhalmozták az élelmiszert, és gondtalanul mulattak tovább. "Van annyi pénzünk, hogy a világ végéig is kitart!" mondogatták. A szegények még szegényebbek lettek, már a napi munkára sem volt erejük. A várost senki sem vigyázta, tartotta karban. A töltések omladozni kedztek; a sós víz átszivárgott rajtuk, bele a város ivóvíz-tartályaiba.
- Iszunk majd bort és pezsgőt! - vontak vállat a gazdagok, míg a szegények odakinn egyre szomjasabbak lettek.
Egy éjszaka aztán, amikor a gazdagok részeg álmukat aludták egy mulatság után, elérkezett a város végzete. A gátak átszakadtak; Stavorent elöntötte a tenger. Reggelre egyetlen ház, egyetlen torony sem látszott már ki a víz alól.
Halászok mesélik néha, hogy ha tiszta időben kievez az ember a tengerre, ott, ahol hajdan Stavoren városa állt, a víz alatt még lehet látni a gazdag palotákat, kövezett utakat. Olykor, ha nagyon fülel az ember, még egy-egy harang kondulását is meg lehet hallani.
(Stavoren Fízia legrégebbi város jogú települése volt a 11. századtól. A 17. század folyamán öntötte el a tenger. A fenti legenda számos változatban ismert egész Hollandiában.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése