"Mesélj nekünk napraforgóst!"

A vizsgák közötti szünetekben fokozottan szüksége van a mesemondónak a feltöltődésre. Jeleztem az örökbe fogadott iskolámnak, hogy ebben a félévben is számíthatnak rám. A válasz kissé meghökkentő volt: Az idei év témája, mint kiderült, a napraforgó ("elültetni az erények magvait," katolikus iskola, említettem már?). Megkérdezték, elő tudnék-e rukkolni napraforgós mesékkel.

Említettem már, mennyire szeretem a tematikus kihívásokat?

Három hetet dolgoztam a programon. Első körben kifejezetten napraforgós meséket kutattam, de ezekből egyrészt nem volt sok, másrészt pedig ami van, az is indián mítosz, azoktól pedig tisztelettel távol maradok. A leghíresebb történet, Klytié görög mítosza, egyáltalán nem napraforgóról szól, hanem egy másik, nap után forgó virágról. Egy híresebb afrikai napraforgós történetről kiderült, hogy a napraforgó a képeskönyv kedvéért került bele, az eredeti mesében nem szerepel. Végül összesen négy olyan történetet bogarásztam össze, amikben napraforgó fordult elő: Egy indiai népmesét (Csipekrózsika távoli unokatestvére), egy perui legendát (amiről erősen gyanítom, hogy irodalmi alkotás), egy bajor népmesét (amiben futólag említik meg a napraforgót több egyéb virág között), és egy zseniális vietnami legendát arról, hogyan születtek az első görögdinnyék (napraforgó szintén említés szintjén). Találtam viszont sok egyéb, magokkal, virágokkal, és kertekkel kapcsolatos mesét a világ minden pontjáról, és voltak közöttük egészen klasszak is. 

A mai napon lement az első mesélős kör: Hat osztályban jártam, darabonként fél óra erejéig. A legtöbbjük már emlékezett rám tavalyról, meg tavalyelőttről, és nagy lelkesedéssel fogadtak. Igyekeztem minél több új mesét bejáratni, és nagyon kíváncsi voltam, melyikek működnek majd a legjobban.

A napot a 4. osztályban kezdtem, ahol elhangzott egy kazak népmese (A Szegények Kertje), a vietnami görögdinnyés történet (aminek mindenki nagyon örült, és az osztály egy emberként jelezte, hogy imádják a görögdinnyét), és az Üres Virágcserép című kínai mese, ami annyira bájos, amennyire rövid, ellenben menet közben kiderült róla, hogy kisebbeknek kissé nehéz egyértelműen elmagyarázni a csattanót. (Az lesz a király utódja, aki a legszebb virágot neveli a tőle kapott magból; egy fiú üres cseréppel tér vissza, és a király őt választja utódnak, mert a magok meg voltak főzve, és mindenki más hamisította a virágát. Az őszinteség fontos, meg ilyenek). 

A második körben az ovisok kerültek sorra. Itt bevetettem a végtelenül jópofa bajor mesét arról, miért is fehér a hó. Az eredeti mese nagyjából 10 sor (az "500 új népmese"-ként híressé vált Schönwerth-gyűjteményben találtam), de a kicsik végtelenül élvezték, és jó hosszúra elhúzódott az ötletelés miatt. Másodikként egy régi kedvenc indiai mesémet, a Jázminhercegnőt mondtam el, amit annak idején csak egyszer volt érkezésem kipróbálni, és azóta találtam egy teljesebb változatot is. A mese remekül működött; eleinte nyafogtak a fiúk, hogy miért királylányosat mesélek, de a majmok és az óriás hamar kárpótolták őket érte. A mesélés végén egy kislány megkérdezte, megölelhet-e; pillanatokon belül rajtam lógott az egész óvodás csoport, és a hanyatteséstől csak a könyvszekrény tudott megmenteni.

A sokkal éretteb és felnőttebb első osztályban ismét elhangzott a Jázminhercegnő (kezdtem belejönni), meg az üre virágcserép is; most hogy már tudtam, hogyan fogjak hozzá, ez is sokkal jobban működött. Persze nem annyira, mint a kismajmok. (Már tökjó majomhangokat tudok adni)

A kicsik után volt egy köröm az emeleten is, a felsősöknél; itt elő tudtam venni néhány bonyolultabb történetet is. A nyolcadikosoknál előkerült Stavoren, az elsüllyedt város legendája (ahol a szívtelen nemesasszony a kikötőbe dobatja a búzát, amire nincs szüksége, míg végül a kikötő szája szép lassan eltömődik) - végtelenül kíváncsiak voltak a legenda hátterére, Hollandiára, a víz alatti régészetre, meg arra is, mitől legenda egy legenda. Hosszasan beszélgettünk mindenféle városi legendákról; a végén már csak egy rövid sztorira maradt időm, így bevetettem megint az üres virágcserepet, ami harmadjára már egészen gördülékenyre csiszolódott.

A hetedikeseknél megint lement Stavoren (valamiért szeretem ezt a történetet, nem csak az üzenete miatt, hanem mert kellően hátborzongató is), valamit a görögdinnye-legenda. Utóbbit lehet hogy én jobban élvezem, mint a kölykök, mert elég realisztikus, de azért mindenki nagy érdeklődéssel követte a fejleményeket.

A hatodik osztály magasan a kedvencem az egész iskolában (már tavaly is náluk volt a legjobb buli a mesélés, és azóta szintet léptek). Náluk bevetettem még egy új mesét, a Sütőtök kisasszonyt; ez egy perzsa mese, a mi magyar Piros malac-unk rokona. Hatalmas sikere volt, jókat derültek rajta. A végén nem győztek faggatni, hogy mitől változik egy gyerek sütőtökké, avagy vissza, és hogy a kisasszony, aki végül előbújt a tökből, hogyan kapott addig benne levegőt. A vitát azzal zártam le, hogy a tündérmesék így működnek, punktum. (Nem mellesleg ennél a mesénél leesett a tantusz végre a Hamupipőkével kapcsolatban is; itt egy gyűrűt próbálnak rá minden lányra, keresve az igazit - és azért, mert a fiú maga, aki találkozott vele, nem léphet be lányos házakba, vagy láthatja a lányok arcát. Tessék, logika.). A végére még odabiggyesztettem a varázslatos kertet is, ami másodjára szintén gördülékenyebben ment. Az osztály elkeresztelt Sütőtök kisasszonynak. Na bumm.

Szerdán megyek vissza még egy körre. 

Megkívántam a görögdinnyét.