"Hát vannak az amcsiknak népmeséi?" - Első rész: Néhány szóban az indián mesékről

Visszatérve a mesemondáshoz.
Új év, új blogos sorozat. A kérdést magát milliószor nekem szegezték már, szóban és írásban egyaránt - ahányszor elárulom valakinek, hogy Amerikából van mesemondó diplomám, általában ez az első reakció. Csodálkozás, mosoly, hitetlenkedő fejcsóválás. 
"De hát... vannak Amerikában egyáltalán népmesék?"
Rigó vetette fel nekem pár hete, hogy érdemes lenne erről blogolni. És mert a válasz, bár kimeríthető lenne annyiban is, hogy "jah," igazából elég bonyolult és hosszadalmas, úgy döntöttem akár minisorozat is lehet belőle. Úgyhogy lett.
Dobpergés, dobpergés.

Első rész: Néhány szóban az indián mesékről

A legfrappánsabb és legkézenfekvőbb válasz a kérdésre természetesen ez: "Persze. Ott vannak például az indián népmesék."
Az USA területén jelenleg 566 hivatalosan nyilván tartott bennszülött nemzet létezik (és sok kisebb etnikum, akiket hivatalosan valamilyen okból nem jegyeztek be). A köznyelvben sokszor törzsnek nevezik őket, de az utóbbi időben többen rámutattak, hogy a 'törzs' egy európai fogalom ami arra kívánt rámutatni, hogy a bennszülött társadalmak szervezetlenebbek vagy alsóbbrendűek a bevándorlóknál. Mivel sokan továbbra is az elismerésért és a létjogosultságért küzdenek, a politikailag korrekt kifejezés a nemzet (nation). Angolul indiánnak sem szokás nevezni őket, legtöbbször a "First Nations" (Első Nemzetek) vagy "indigenous" (bennszülött) kifejezést használják.
Ebből egy mesemondói szempontból nagyon fontos dolog következik: Nincs olyan, hogy "indián népmese."
A mesemondók körében általánosan elismert szakmai gyakorlat, hogy az az abszolút minimum, hogy tudod, pontosan melyik nemzettől származik a történet, amiről beszélsz.
Hasonlóan fontos, bár sokszor nehezebben kivitelezhető, hogy a nemzeteknek sokszor van saját nevük, de a világ egy másik néven ismeri őket (mint ahogy minket sem hívnak angolul 'magyar'-nak). Az udvariasság és alapos felkészültség jele, ha ezzel a mesemondó tisztában van.
Segítségképp: Íme egy nagyon részletes térkép a nemzetek saját neveiről, és az európai hódítás előtti lakhelyeiről.

Egy másik téma, amiről érdemes tudnia minden mesemondónak: Sok amerikai bennszülött mesemondó tisztelettel azt kéri, hogy a saját nemzetükön kívüli személyek ne meséljék az ő történeteiket.
Első hallásra ezen sokan megdöbbennek, néhányan meg is botránkoznak, pedig a kérésnek van történelmi és kulturális alapja.
Nagyon sok mítosz, népmese és legenda úgy kerül a kezünkbe, hogy a történelem valamely pontján európai folkloristák, gyűjtők, turisták meghallgatták, leírták és publikálták őket - a közösségnek, akiktől a történeteket ilyen módon eltulajdonították, semmi haszna vagy elismerése nem származott a gyűjtésből, sőt, sokszor a történeteiket arra használták fel, hogy illusztrálják vele, mennyire "primitív" a kultúrájuk. Sok modern mesemondó a "ha le van írva, akkor szabad préda" elvén válogatja a népmeséit - én mégis mindenkit óvatosságra intenék.
Ha olyan nép történeteivel dogozol, akiket a történelem folyamán annyiszor megaláztak, és annyi mindent elvettek tőlük, mint az amerikai bennszülöttektől - a nevüket, az otthonukat, a létjogosultságukat, a vallásukat, a nyelvüket - akkor az a minimum, hogy tisztelettel és alapos meggondoltsággal közelíted meg a kérdést. A modern világban már sokkal egyszerűbb személyes kapcsolatot létesíteni közösségekkel, mint mondjuk ötven évvel ezelőtt.
Keress kapcsolatot. Kérdezz. Beszélgess. Olvass. Tanulj.
Sokszor hallottam az alábbi tanácsot mesemondó konferenciákon: Egyetlen indián nem tilthatja meg neked, hogy bennszülött történeteket mesélj. Nincs a világon olyan meserendőrség, ami lerángat érte a színpadról. Ugyanakkor egyetlen indián meg sem engedheti neked minden nemzet nevében, hogy bennszülött történeteket mesélj ("egyszer találkoztam egy sráccal, aki félig cserokí, és ő azt mondta, teljesen oké"). Végérvényben a saját lelkiismeretedre van bízva, mit teszel. Sokan, tisztelettel, tőlük telhetően hangosan és reménykedve, kérik hogy ne tedd. Mások azt mondják, vidd a gyerekmeséket, a szórakoztató sztorikat - de a mitológiát, a szent történeteket, azt ne. Megint mások mosolyogva mondják, hogy minél többen, annál jobb.
De az a minimum, az alapvető minimum, hogy tudsz róla, hogy ez egy bonyolult kérdés.

"De mit tegyek, ha én nagyon nagyon szeretem az indián meséket és kultúrákat, de nem érzem magam hivatottnak arra, hogy meséljek?"
Remek kérdés! Szerencsére a mai világban különösen sok minden van, amit tehetsz, még otthonról, a kanapéról is. Például:
1. Vásárolj és olvass olyan mesegyűjteményeket vagy regényeket (vagy esetleg képregényeket!) amiket indián szerzők írtak vagy állítottak össze. Ezzel nem csak biztosan első kézből szerzel információt, de támogatod is a szerzőket és a közösségüket.
2. Kövess (különösen fiatal) polgárjogi és kulturális aktivistákat a közösségi médiádon! Kattints rá például erre a remek blogra, ami aktuális kérdésekkel foglalkozik.
3. Nézz/hallgass indián mesemondókat az Interneten! Dovie Thomason, Gayle Ross, Sunny Dooley, Joseph Bruchac, Freeman Owle, Gene Tagaban, Johnny Moses (és ők csak azok akikkel én találkoztam), és tucatnyi más híres és zseniális mesemondó munkássága megtalálható a világhálón is.
4. Kövess és támogass fiatal bennszülött művészeket, hogy eljussanak a nagyközönséghez, és talán egyszer hozzád is! Nézd meg például ezt a zseniális dokumentumfilmet.

A "de mi a helyzet a nem indiánokkal?" kérdéskört a következő bejegyzésben járjuk majd körül.