Valahol el kell kezdeni (Maksa margójára)

Gratulálok. Átszakadt a gát. Elhagyom a mesék színes-kalandos világát, és írok inkább aktuális témáról. Elértétek.
Maksa poénja rossz volt. És bántó. És egyáltalán nem vicces. Megírták. Többször. El is magyarázták, annak, aki nem értené. De igazából nem ezen akadatam ki; az utolsó szalmaszál az a fél óra volt, amit a kommentek böngészésével töltöttem, melyek legtöbbjében nem hogy nem fogták fel az emberek, mi ezzel a viccel a probléma, hanem még csak nem is érveltek a saját igazuk mellett. A komment szekció egyszerűen megerőszakolós viccek végeláthatatlan listájává alakult, és kivétel nélkül minden viccnek ugyanaz volt a csattanója: Minden nő titokban arra vár, hogy valaki jól megerőszakolja.
A leggyakrabban idézett érv pedig ez: "Rendszeresen mesél a világ zsidózós, cigányozós, buzizós, szőkenős vicceket. Most miért pont ezen akadtatok ki?"
Azért, kedvesem, mert valahol el kell kezdeni.
A szarlapátolást.
(És csak mert mesemondó vagyok: Héraklész is elkezdte valahol.)

Létezik a Csipkerózsikának egy tizenhetedik századi olasz verzója, amiről a hivatásos mesemondókon és folkloristákon kívül senki nem beszél. A címe: Nap, Hold, és Talia. A történet nagyjából ugyanaz: Királykisasszony, átoktól sújtva, a körme alá szorult szálkától végtelen mély álomba merül. Évekkel később egy eltévedt ifjú király rábukkan a gyommal benőtt kastélyra, és a toronyban Taliára; de hiába a lángra lobbanó szerelem, a szálkát nem találja meg, a királykisasszony nem tér magához. Az ifjú király megtört szívvel távozik az elvarázsolt kastélyból, és hazatér.
Kilenc hónappal később Talia álmában ikreknek ad életet.
Akiknek nem esett volna le: Ami ebben a mesében történik, az jelenlegi definíciónk szerint nemi erőszak (gyengébbek kedvéért: azért, mert a lány nem volt magánál). A mese azzal végződik, hogy Talia felébred, gyermekeivel megkeresi az ifjú királyt, aki felismeri őt, feleségül veszi, és boldogan élnek, amíg meg nem halnak.
Mesélnéd ezt a történetet a gyerekeidnek?

Vannak dolgok, amik régen máshogy voltak. Remekül lehetett például asszonyverős népmeséket előadni. Néha még most is belefutok népmesemondó versenyeken ötévesekbe, akik szendén mosolyogva szavalják a Lusta Lányt, akinek a férje a hátára köti a macskát, úgy veri el, és lám, milyen szépen megtanul a lány háztartást vezetni. Népmese. Hagyomány.
(Egyszer már írtam róla. Voltam érte hazaáruló, meg feminista kurva.)

A mesék is változnak. A viccek is.

Kérdezik a kommentekben: Miért pont ezen akadtunk ki?
Nem pont ezen, csak eddig nem vetted észre.

Kérdezik a kommentekben: És akkor a többin miért nem?
De igen. A többin is. Hidd el, ha a társaságomban valaki felvonultatja a legjobb zsidó és cigány vicceit, többet vele sem barátkozom. Akkor sem, ha nem országos képernyőn mondja, hanem csak privátba'.

Kérdezik a kommentekben: És akkor mit?
Bármi mást. Évszázadok óta létezik a magyar humor, és hidd el, van olyan része, ami nem rosszindulatú. Ami nem azt sugallja, hogy a nők szeretik az erőszakot. Vagy esetleg az elkövetőkön poénkodik, és nem az áldozaton. Vagy emberi gyengeségeket figuráz ki, és nem olyanokba rúg, akikbe már rúgtak eleget.

Kérdezik: Most tényleg ilyen fontos ez az egy rossz poén?
Nem.
Nem kéne annak lennie, ha megszoktuk volna, hogy igen, léteznek emberek, akiknek az intellektusát, az emberségbe vetett hitét bántja, hogy mennyien röhögnek ezen, és a gondolaton, ami mögötte van.
Nem kéne annak lennie, ha automatikus lenne, hogy belegondoluk, hümm, hát igen, ez szexista volt, és nem az lenne a leghangosabb kórus, hogy DEMIÉÉÉRT?
Nem kéne annak lennie, ha a javaslatra, hogy "gondolkozzunk ezen egy kicsit" nem az lenne az ösztönös válasz, hogy "de én nem akarok gondolkodni."

Valahol el kell kezdeni.

(Héraklész egyébként hamar megunta a lapátolást. Elterelt inkább egy folyót, és átmosta vele az istállókat. Hogy ez a mi esetünkben mit jelenthet, arról fogalmam sincs.)