A mesemondó esete a bukázósassal, avagy így érdemes állatos meséket kutatni

Nagy erőkkel dolgozom a következő népmese-gyűjteményemen, amelyben az állatoké lesz a főszerep. Rengeteg kutatómunka áll már mögöttem az elmúlt egy évben, és szép hosszú listám lett azokból a történetekből - és állatfajokból -, amiket mindenképpen szeretnék beválogatni a kötetbe. Most már ott tartok, hogy fordítom, újramesélem, igazgatom a szövegeket, és fellépni is járok velük, hogy szóban csiszolódhassanak tovább. A legutóbbi sztorival érdekes kalandom volt - gondoltam, megosztom blogbejegyzés formájában. Szeretek kulisszatitkokat elárulni arról, mennyi munka van egy-egy mese mögött.

Elöljáróban:

1. Állatmesékkel Dunát lehet rekeszteni. (Még most, árvíz idején is). Megelégedhetnék annyival, hogy bepötyögöm a Gugliba, "oroszlános népmese", aztán copy-paste, és már van is egy szabadon választott oroszlános mesém. Vannak könyvek a piacon (magyar és nemzetközi szinten is) amik nem mennek ennél tovább. Én viszont hiszek abban, hogy minél több munkát fektetek egy mesébe, annál élvezetesebb lesz a végeredmény, ami az olvasók (mesélők) kezébe kerül. 

És abban is hiszek, hogy ahhoz hogy én magam hitelesen tudjak elmondani egy mesét, értenem is kell azt.

2. A könyv tervezésénél egy sor célt tűztem ki magam elé azzal kapcsolatban, milyen mesék kerülhetnek be a válogatásba. Ezek között szerepel, hogy a mese legyen jó sztori (élvezetes és izgalmas), az állat tűnjön fel pozitív fényben (ne legyen ostoba, gonosz, vagy átkozott), és a mese flórája-faunája passzoljon a kultúrához, ahonnan származik. Ez utóbbira visszatérünk majd.

Következzen a konkrét példa

A történet, amin ma dolgoztam, egy angolai mbaka népmese. Még anno a "Népmesék nyomában a világ körül" kihívás során olvastam, és megragadt bennem. Kimanaueze fia és a Nap és a Hold lánya címen fut. Az alapsztori az, hogy egy nagy hős fia elhatározza, hogy az égből kerít magának men(n)yasszonyt, viszont nem tudja, hogyan juttathatná el a lánykérő levelet az égbe, ezért mindenféle állatot megkér, hogy segítsenek neki.

A mese vonatkozó részében négy állat szerepel:

Mbambi akit az angol fordító Szarvasnak (Deer) fordított,

Soko, aki Antilop lett angolul,

Kikuambi, aki Héja/Ölyv/Karvaly (Hawk) lett (itt már a magyar fordítás is kihívás),

és Holokoko, aki Keselyű (Vulture).

Igazából mivel egyik állat sem segít végül a hősnek, és rövid úton továbbállnak, meg is elégedhettem volna ennyivel. De ha már állatokról szóló könyvet adok ki, a részleteknek is a végére szerettem volna járni. Mivel századeleji brit fordítóknak gyakran minden egzotikus madár sas vagy galamb, és minden párosujjú patás szarvas, fellapoztam a könyv végjegyzeteit, hogy meggyőződjek róla, tényleg ezekről az állatokról van-e szó.

Nyilván nem volt. És innen lett érdekes a dolog.

Mbambi a könyv jegyzete szerint Cephalophus Burchelii. Ilyen állat viszont konkrétan nincs. Már rájöttem a kutatómunkám során, hogy a rendszertani nevek sokat változhatnak száz év alatt, és a könyv 1894-es kiadása óta nyilván Mbambit is újrakeresztelték - csak tudtam volna, mire. (Nem Bambira.) Az tuti biztos volt ránézésre, hogy nem szarvas, mert a Cephalophus a bóbitásantilopokat (duiker) jelöli. Vagyis tudtam, hogy bóbitásantilopot keresek, de hogy pontosan mit, azt nem. Az hamar kiderült, hogy a név William John Burchell brit természettudósra utal. Elkezdtem keresni Burchell és antilop, Burchell és Cephalophus, Burchell és patások keresőkifejezésekkel, míg bele nem futottam egy cikkbe, ami Burchell állattani gyűjteményének katalógusát tárgyalta. Innen lett meg a megoldás: a vonatkozó állat a Sylvicapra grimmia ssp. burchellii, avagy a pusztai bóbitásantilop.

Soko ennél egy fokkal nehezebb volt, mert csak annyit írtak a jegyzetben, hogy ez egy nagyobb antilop, mint az előző, hosszabb szarvakkal. Mivel ez nem mondott sokat, elkezdtem utánanézni, milyen antilopfajok élnek még Angola területén. Abban sem voltam biztos, valóban antilop-e, de az eredeti névre nem találtam semmi infót; szintén kérdésessé vált, hogy a mai Angola határai között kell-e keresni, ezért megnéztem a mbaka nép által lakott területeket is. A környék antilopjait nézegetve belefutottam a vándorantilopba (Antidorcas marsupialis), akire ráillett a leírás. (Fun fact: antidorcas annyit tesz, "nem gazella". Kösz.)

Kikuambi megint rendelkezett latin névvel: Fiscus capelli. Ilyen állat viszont megint nincs - vagyis van, de már nem ezt a nevét használja. Szerencsére találtam egy hasznos oldalt, ami elirányított a mai megnevezéshez, és egy másikat is, ami megadta az angol nevet. Így lyukadtam ki a Lanius humeralis capelli nevű madárnál - ami egyáltalán nem karvaly vagy héja, hanem egy kb. 20 centis kis gébics. Ráadásul itt újabb problémával találtam szembe magam: ennek a szerencsétlen madárnak nincs magyar neve. Közeli rokona, a Lanius collaris, örvös gébics néven fut. Egyes oldalak szerint ő maga is. Végül a meseszövegben maradtam a gébicsnél.

És akkor jött Holokoko, Helotarsus ecaudatus. Róla a gugli elég gyorsan megmondta, hogy szintén nevet váltott, és ma már Teratophius ecaudatus néven fut. Cserébe egyáltalán nem keselyű, hanem... bukázósas. BUKÁZÓSAS.

A fenti mellékvágány nagyjából két órámba került, és az lett az eredménye, hogy találtam négy elég érdekes állatot. Akik mind egysoros szerepet kapnak ebben a mesében.

Első körben azt kellett eldöntenem, hogy milyen névvel hivatkozzak rájuk. Egy népmese szövegétől elég idegen tud lenni adott esetben, hogy "és akkor arra járt a pusztai bóbitásantilop." A bukázósasról nem is beszélve. Emellett szerintem izgalmas, ha az ember találkozik az eredeti nevekkel is. Így végül nagyjából az lett a kompromisszumos megoldás, hogy "arra járt Mbambi, a bóbitásantilop." A többi meg mehet a Megjegyzések rovatba, hogy ne akassza meg az esti mesét.

(Az, hogy mennyi idős gyerekek mennyit fognak röhögni a bukázósason, más kérdés. De legalább Soko megfejtése nem a dikdik lett.)

Miért érte meg mindez tulajdonképpen?

Azért, mert a négy mondat hirtelen egy összefüggő folyamattá nőtte ki magát. Hősünk először egy fürge bóbitásantilopot akar megbízni a levelével, de az antilop szól, hogy az égbe nem tud felszaladni. Ekkor megkér egy vándorantilopot, aki többek között arról híres, hogy nagyon magasra tud szökkenni - de az égig nyilván nem. Ekkor megkér egy madarat, aki tud ugyan repülni, és szeret magas helyeken ülni, de túl kicsi ahhoz, hogy magasra szálljon - végül pedig a bukázósast, aki kifejezetten ügyesen és magasra repül, de még ő is csak félútig jut az égi birodalom felé. 

És ezzel szépen összeáll a kép.

Olyan kép, ami az adott korban és helyen magától értetődő lett volna, az én közönségeim számára azonban ki kell hangosítani. Azzal sem lenne semmi baj, ha négy random állat mondana nemet a hősünknek - de a fenti információkkal szerintem gazdagabb, árnyaltabb, életszerűbb lett a történet.

Mindemellett pedig azt kell mondanom... hogy én ezt egyszerűen élvezem. Élvezem a nyomozást, a kutatómunkát, a felfedezéseket (helló, dopamin), és mivel gyerekkorom óta szeretem az állatokat, bónusz, hogy új, izgalmas és érdekes dolgokat tanulhatok fajokról, amikről még csak nem is hallottam eddig.

Most pedig haladok tovább a második bekezdéshez.