Titkos helyek Rómában 9. - Kitárul a Porta Magica

Amikor életember először jártam Rómában, az egyetemi osztálytársaimmal utaztam. Mind régészhallgatók voltunk, és alig vártuk, hogy élőben láthassunk mindent, amiből vizsgáznunk kellett. A reptérről a szállásig végig kellett mennünk a piros metró vonalán - így aztán a városból nem láttunk semmit, de a megállók nevei olyan varázslatos dolgokkal kecsegtettek, mint a vatikáni múzeumok vagy a Piazza del Popolo. Alig pakoltunk le, már fordultunk is vissza, és elsőként, értelemszerűen, becéloztunk a Colosseumot. Aminél a piros metró nem áll meg ugyan, de a térképből azt következtettük ki, a Vittorio Emanuele megálló elég közel lesz.

Aztán feljöttünk a metróból, és fogalmunk sem volt, hol a frászban vagyunk.

Egy kis téren jöttünk fel a föld alól, így első római élményünk egy csendes park volt, valami masszív, téglából épült rommal, és néhány pálmafával. Abban a pillanatban döbbentünk rá, hogy egy félév ELTE egyetemi tudás édes kevés hozzá, hogy Róma városában eligazodjunk, vagy egyáltalán felfogjuk, mit látunk. Spoiler: a masszív téglahalmazról csak most, húsz évvel később tudtam meg, micsoda.

A téren bolyongva, és a Colosseum felé vezető irányt keresve, teljesen elkerülte a figyelmünket Róma egyik kisebb nevezetessége, a Porta Magica. Csak később olvastam utána véletlenül, és döbbentem rá, hogy mesébe illő módon pont a Varázskapunál léptünk be (fel) először valóban Rómába. A Porta Magica, avagy Porta Alchemica, egy 17. századi villa része volt, és egy Massimiliano Palombara nevű nemesember készíttette, aki többek között alkímiával is foglalkozott. Vár a villa ma már nem áll, a fal egy töredékét, és az okkult jelekkel, feliratokkal borított Varázskaput, meghagyták a téren az utókornak. Az óta az első látogatás óta mindig úgy éreztem, szép szimbolikája van, hogy onnan indult a Rómával való ismerkedésem; későbbi látogatások alkalmával is vissza-visszatértem hozzá. A kaput és a romokat vaskerítés veszi körül, így csak távolról nézegethettem őket.

Egészen mostanáig.

A római látogatás utolsó reggelén, a Termini állomás felé vonszolva a bőröndömet, úgy éreztem, nem szállhatok metróról buszra anélkül, hogy legalább még egy kicsit el ne köszönnék a várostól. Így aztán úgy döntöttem, ismét a Vittorio Emanuele állomásnál szállok le; másra már nem nagyon volt időm. A téren napsütés fogadott, sétáló meg heverésző emberek. Elvonszoltam a kisbőröndöt a kavicsos ösvényen a kerítésig, és nézegettem egy darabig a Porta Magica magányos alakját. Szelfiztem is egyet, aztán elindultam a tér másik kijárata felé. Ahogy azonban megkerültem a romterületet, és körülpillantottam, váratlan látvány fogadott: a vaskerítés kapuja nyitva volt.

A kapuban néhány egyenpólós, névtáblás emberke álldogált. Odamentem érdeklődni, mi történik, mire mondták, hogy nyitva van a romterület, 4 euróért még személyes idegenvezetést is kapok, de csak pontos apróval lehet fizetni. Mivel pontos apróm nem volt, átnyargaltam egy szomszédos szuvenírboltba és vettem képeslapot. Visszanyargaltam, és kifizettem a belépőt.

(Hozzáteszem, senkit sem érdekelt a romterület rajtam kívül; láttam, ahogy két-három turista arra téved, de amikor meghallották, hogy fizetni kell, mint megfordultak.)

Az idegenvezető egy nagyon kedves, barátságos öregúr volt, aki szép angolsággal és lelkes gesztusokkal kezdett nekem magyarázni arról, mit látok. Ekkor derült fény számomra a masszív téglaépület kilétére is: megtudtam, hogy egy vízvezeték végpontja volt, gyakorlatilag egy óriási római kori szökőkút vagy nymphaeum, az i.sz. 3. századból (bár később hibásan tropaeumként, győzelmi emlékműként azonosították, innen a neve: Trofei di Mario). Az idegenvezető sokáig magyarázta nekem a szerkezetét, megmutatta, hol folyt benne a víz és csapódott ki a vízkő, sőt, még 18. századi metszeteket is mutatott róla, hogyan nézett ki félig eltemetve. Arról is elbeszélgettünk, hogy a tér helyén már a kora római időkben temető volt, aminek a feltárásakor mindenféle izgalmas vaskori leletek bukkantak elő (ez az ún. esquilinusi necropolis).

Végül pedig sor került a Porta Magicára is - és húsz év után megnézhettem testközelből. Sőt, meg is foghattam! Együtt poroltuk le a márványküszöböt, hogy elolvashassuk rajta a feliratot; az idegenvezető sorra magyarázta a szimbólumokat, és a kapu történetét. Tényleg varázslatos élmény volt, hogy nem sürgetett senki és semmi, és közelről vizsgálhattam meg mindent, ami érdekelt. Nyilván muszáj volt fotózkodnom is vele. Ki tudja, mikor találom nyitva legközelebb?

Ennél tökéletesebben nem is zárhattam volna a római utat. A következőre nem fogok újabb kilenc évet várni...

Titkos helyek Rómában 8. - A Forma Urbis Múzeum

Ez a hely nem csak számomra volt új: tavaly nyitották a Colosseummal szemben a Caelius-dombon, egy nagyobb régészeti park részeként. Elsőként a neve tűnt fel, mert a Forma Urbis Romae, Róma márványba vésett ókori térképe, a régészeten rendszeresen vizsgatéma volt a számunkra. Nagyon kíváncsi lettem, hogyan lehet rá felhúzni egy egész múzeumot. Mivel úgyis az árnyékos helyeket részesítettem előnyben, beugrottam oda is nézelődni. Nagy élmény volt.

Tudom, hogy "római márványdarabok egy 18. századi térképre pakolva egy nagy terem padlóján" nem mindenki számára a "nagy élmény" definíciója (ezért is voltunk hárman az épületben, ahhoz képest hogy a Colosseum tőszomszédságában van). Ennek ellenére engem teljesen felvillanyozott. Egy kis háttér: a Forma Urbis Romae egy márványba vésett hatalmas térkép volt, ami Septimius Severus idejében (i.sz. 3. sz. eleje) készült, és sokáig a Béke-templomban volt felfüggesztve a falra. Darabjai az 1500-as években kerültek elő, mint egy óriási, frusztrálóan hiányos puzzle, és azóta inspirálják a régészeket, művészeket, építészeket és várostörténészeket. A gondosan elkészített térkép darabjain sok ókori épület felismerhető (és meg is van nevezve), még az egyes oszlopokat is gondosan jelölték. Az összkép mégis erősen hiányos, és sok darabnak nem tudjuk a pontos helyét. A múzeumban ezúttal úgy állították ki őket, hogy egy üvegpadlón lehessen felettük mászkálni. Azért pedig, hogy kontextus is legyen a töredékekhez, alájuk vetítették Róma egy másik, tejes és méretarányos térképét.

Ez volt a rész, ami a legjobban tetszett: nem egy modern térképet tettek a töredékek alá. A felnagyított térkép Giovanni Battista Nolli 1748-ból származó alkotása, amelyen pontos mérésekkel sikerült ábrázolnia az egész várost. Ez azért tetszett rettenetesen, mert az 1700-as években még nem indultak meg az ásatások és a modern építkezések, amik átalakították Rómát - a város nagy része kertekből és villákból állt. Így aztán egyszerre nézegetheti az ember az ókori épületek nyomait, és közben azt is, kiknek a zöldségeskertjei parcellázták meg a Circus Maximus belsejét (igen, megtaláltam a Barberini-kertet is, ahol előző nap üldögéltem). A metszeten legalább annyi izgalmas részlettel találkoztam, mint a márványlapokon. Sokáig kószáltam fel-alá Róma felett, felfedeztem és megkerestem ismerős helyeket, olvasgattam a magyarázó feliratokat (közben meg töltődött a telefonom, erre is jó hely). Mivel Róma városának története az ókor után az egyik kedvenc hobbitémám, ezt a múzeumot nekem találták ki. De annak is érdemes benézni oda, aki szeretné kicsit kontextusba helyezni az épületeket, amiket a városban megtekint.

(Amúgy meg van egy panorámás kávézó, egy múzeumbolt, egy szabadtéri kőtár, és egy ingyenes, panorámás tanulószoba is a múzeum mellett. Onnan a magasból néztem végig ahogy elvonult egy hatalmas tüntetés a Colosseum előtt.)