És még arra is akad ürügyem, hogy új fellépőruhát vegyek.
Az este első felét a Nemzeti Múzeumban töltöttem (a Szépműv, a Néprajzi és a Hopp Ferenc után felkerült tehát ez is a listára, most már csak a Természettudományit kéne becserkésznem...), ahol az Álom volt a téma. Itt rögtön két műsort is kértek, egyet gyerekeknek és egyet felnőtteknek. A gyerekműsorra a MALTER teremben került sor, ahol a kézműves foglalkozás is zajlott; hosszú asztalok mentén ülve festhettek és rajzolhattak a gyerekek mindenféle jópofa mumusokat és álomszörnyeket. A sarokban mesehallgató kukcót rendeztek be, szőnyeggel és párnákkal. A helyszín nem volt hatalmas, az érkező gyerekek és a háttérben üldögélő szülők hamar megtöltötték; az élelmesebbje fészket is épített magának a párnákból. A témára való tekintettel olyan történeteket mondtam el, amikben valamilyen formában szóba került az álmodás. Repertoárom egy új darabja a japán bakuról szóló történet, aki az egyik kedvenc mitikus lényem: Megeszi a rossz álmokat. Mellette elmeséltem még a Kopasz királylányt, a Tatu éjszakáját, és a Varázsecsetet is. A gyerekek lelkesek voltak és beszédesek, és még apró, pelenkás névrokonom is nagyon csendesen és illedelmesen hallgatta végig a történeteket.
A felnőtt mesemondás helyszíne a Nemzeti Múzeum díszlépcsője volt; a kétágú lépcsőház egyik oldalát lezárták, és ott párnákra ülhetett a közönség, míg én a lépcsőfordulóban kaptam helyet. Itt már mikrofon is járt, mert erősen visszhangzott a tér, és délután hat felé egyre többen jártak fel és le a lépcsőházban. Ennek ellenére nem csak hangulatos volt a felállás, hanem utólagos beszámolók szerint a hangzással sem volt gond; nagyjából harmincan ülhettek a lépcsőkön, beleértve néhány nagyon feszülten figyelő kislányt is. A felnőtteknek is voltak új történeteim: Találtam egy remek Aesopus-történetet arról, hogyan alkotta meg Zeusz az álmokat, és egy skót népmesét is egy öreg anyókáról és apókáról, akik egy barlangban élnek és álmokat készítenek sajtból és illatos füvekből. Ezen kívül, mert megtehettem, elmondtam Zál és Rúdábé történetét, ami az egyik kedvenc legendám, és ráadásul az eposzmesélő ösztöndíj miatt házi feladatba is volt adva, hogy minél többet meséljem. A sor végére Angus Og álma került, és így lett teljes a Megálmodott szerelem meseprogram.
A Nemzeti Múzeum után átvándoroltam az est második helyszínére, az óbudai Polaris Csillagvizsgálóba. Itt az Északi Fény volt a téma, és nagy szeretettel vártak; ennek a témának örömére volt rajtam a fent látható csillagos fellépőruha és a sarki fényt idéző kendő és csodálatos szemfesték (ami barátnőm, Eszter mesteri keze munkáját dicséri). A terembe elvileg harminc fő fért be, gyakorlatilag csak feltételesen súgom meg, hogy megeshetett volna, hogy talán ötvenen is voltak, de nem számoltam meg pontosan... Gyerekek felnőttek vegyesen ültek, és egy egész órát kaptam, hogy a sarki fényről meséljek nekik.
A programot (mely a Fények tánca az éjszakában címet viselte) nem kevés kutatómunkával állítottam össze. A sarki fényről nehéz kerek, mesélhető történeteket találni, főleg, ha indián meséket nem válogat az ember. Napokig piszkáltam az Internetet, fordítottam szövegeket, és szalajtottam az embert az amerikai egyetemi könyvtárba... Végül öt történetet gyűjtöttem össze észt, lapp és skót forrásokból, és egy óra alatt volt is rá időm, hogy mind az ötöt végigmeséljem.
A "Lindu az égen táncol" című történet egy észt mesegyűjteményből származik, és egy lányról szól, aki a madarak vándorlását irányítja, és az Északi Fényhez megy feleségül. Niekija lapp története a Hold lányáról szólt, aki elmenekült a Nap fia elől és szintén az Északi Fény karjaiban kötött ki (népszerű srác), sőt, a végén meg is mentette az életét. A két szerelmes történet után következett egy horrorba hajló, egy vénemberről aki egy üvegben tartotta a holtak lelkeit (sarki fény) és arra használta őket, hogy fiatal lelkeket gyűjtsön meg gyanútlan vádnoroktól, és kétezer évig éljen. A mese hősét az égi fények mentik meg a gonosz földi fényektől, mielőtt ő is erre a sorsra jutna. A negyedik mese a skót Égi Táncosokról szólt, akiknek a mulatsága egy klánviszály miatt csetepatéba torkollt, és az égből hulló véreső vörösre festette a köveket is. Szombat reggel vettem magamnak egy heliotróp karkötőt az ásványboltban, hogy meg tudjam mutatni a gyerekeknek a zöld köveken a piros pettyeket. Nagy érdeklődéssel, sorba állva nézegették a mesélés után. A sort egy vidámabb észt mese zárta olyan emberekről, akik titokban sarki fények, és éjszakánként járnak az égbe szánversenyt tartani.
Az északi fényes mesélés nem csak remek móka volt, de ráadásul csodálatos új műsorom is született belőle, amit mindenképpen meg szeretnék tartani. Jelmezzel, karkötővel, sminkkel együtt, ha lehet. Azok a legjobb felkérések, amiknek az ürügyén új meséket adhat az ember a repertoárjához... és új ruhát.
Remélem, jövőre is találkozunk a Múzeumok Éjszakáján!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése