Hálaadás mesemondó módra

Mivel már megint szegény, árván maradt nemzetközi diák vagyok a családi összetartozás (és éves családi viszály) nagy amerikai ünnepén, idén sem maradtam Hálaadás-napi meghívás nélkül: Ezúttal Yvonne Healey csapott le rám (és az emberre). Régóta jó ismerősöm a hölgy, ír-amerikai mesemondó, és itt lakik a "szomszédban" - alig másfél óra kocsival. Mivel egy közös mesemondó ismerősünk, Jeff Doyle, amúgy is készült megtenni az oda-vissza utat (a lánya itt tanul az egyetemen), még fuvarunk is akadt aki kedd este letett minket Yvonne háza előtt, vasárnap reggel pedig visszahozott. Mesemondók között nem vész el az ember.
A kedd este és a vasárnap reggel között sok minden történt. Főleg alvás, irdatlan óraszámban, valamint szokásos Hálaadás-napi ötfogásos pulykavacsora, amitől a szemünk is keresztbe állt. Yvonne saját gyerekei nem jöttek haza a szünetre, úgyhogy mi foglaltuk el a gyerekpótlék szerepét. Filmeket néztünk, piszmogtunk, aludtunk. Tutujgattuk a család öreg, ám nagyon kajla kutyusát. Én főleg élveztem, hogy mesemondókkal tölthetek egy kis időt - ez abban merült ki, hogy Yvonne és én este hat és éjfél között rendszeresen a konyhában ültünk, és beszélgettünk, amíg a torkunk is belefájdult. Nagyjából mindenről, de főleg mesemondásról, és azon belül is főleg ír mesékről, ami neki hazai terep, nekem meg nagy szerelmem. Külön élveztem, hogy a vendégszoba, ahol el lettünk szállásolva, egyébként Yvonne könyvtára is, így aztán hosszú órákat tölthettem a polcokon sorakozó néhány száz ír mesés- és legendáskötet böngészésével. És végre volt kivel együtt lelkesedni a Fianna felett.
A Fekete Péntek örömére nagyrészt ki sem mozdultunk a házból a héten. Szombat reggel elkirándultunk a szomszéd városba (alig ötven perc kocsival) ahol a helyi múzeum egy "művészet és videojáték" témájú kiállítást mutatott be, a kezdetektől napjainkig. Hat óriási kivetítőn olyan klasszikusokat lehetett játszani, mint a Pacman vagy a Super Mario, voltak grafikusok által készített vázlatok és tervek, a kedvencem pedig az a három képernyő volt, amin játékosok arcait vetítették ki játék közben. A kiállítás után megtekintettük a múzeum többi részét is, ami főleg modern festészetből és némi hagyományos faragásból állt. Nyilván a videojátékos termekben volt a legtöbb látogató.
Szombat estére sikerült egyéb programot is szervezni: A helyi mesemondó kör tagjai jöttek látogatóba vacsorára és mesélésre. Míg a férfiak az alagsorba menekültek, hogy nagyképernyős videojátékokba öljék bánatuk, a vendégsereg elfoglalta a nappalit és a konyhát. Legtöbbjüket már régről ismerem, csak sohasem esett le, hogy mind egy városban laknak (a Northlands konferencián szoktunk sűrűn összefutni). Egy kellemes estét töltöttünk almás pitével, borral, és mesemondással, ahol mindenki kipróbálhatta a legújabb történeteit. Nálam Jeff vitte el a pálmát, aki egy remek családi kirándulásról mesélt, ahol a hegyre felfelé még volt benzin a kocsiban, hegyről lefelé pedig a gravitácó hajtotta őket, huszonnégy rekesz sörrel a tetőcsomagtartóban... Volt persze több jó történet, sőt, néhány vers is. Részemről spanyolul meséltem, mert szerdán indulok a hispánokhoz fesztiválra, és már erősen izgulok. A próba, a kedves és barátságos közönségnek köszönhetően, egészen jól sikerült (türelemmel végighallgattak, és tízből ketten még értették is).
Az egész hosszú hétvége úgy elrepült, mintha itt sem lett volna. Most aztán lehet kipakolni, bepakolni, és indulni a következő kalandra.