Nagyjából egy éve
kaptam az emailt, hogy szeretnének meghívni fellépőnek egy spanyol nyelvű
mesemondó fesztiválra a Kanári-szigetekre. Nyilván erre a hangos visításon
kívül nem nagyon lehet mit reagálni – nemzetközi diákként jórészt akkor jutok
el bármilyen egzotikus helyre, ha állja valaki a cehhet. Szerencsére a kedves
spanyol mesemondók összehozták rá a támogatást, így aztán az őszi félév utolsó,
jegesre fagyott ohiói hajrájában én szépen bepakoltam a bőröndöt, és elhúztam a
csíkot egy hétre melegebb éghajlatra.
Maga a repülőút
majdnem egy egész napon és négy időzónán keresztül tartott
(Detroit-Chicago-Madrid-Tenerife); szerda reggel indultam, és csütörtök reggel
szálltam le a felhők közé bújtatott sziget északi peremén. Különösen szeretem,
hogy amikor mesemondóként utazik az ember, gyakran eljut olyan helyekre is
ahová a turisták csak nagyon ritkán – és hamar kiderült, hogy ezzel az úttal
sikerült kimerítenem a „járatlan út” fogalmát. A reptérről engem és Ana Griott
barátnőmet, aki ugyanaznap érkezett, egy helyi bácsi furikázott el a fesztivál
helyszínére, Los Silos városkájába. Miközben az égbe nyúló bazalthegyek és a
sziklákon megtörő óceán között szlalonoztunk a part mentén, a bácsi elmesélte,
hogy a sziget déli része turistaparadicsom fehér homokos strandokkal és
pálmafákkal, az északi rész pedig a sziget gazdasági központja – ami jórészt
abban merült ki, hogy minden viszonylag vízszintes felületet banánültetvények
borítottak. Az út maga gyönyörű volt, minden zöld és virágzik, és balzsamos
húsz fok van, amire a helyiek sűrűn panaszkodnak, nagykabátjukat szorosabbra
húzva. A homokos tengerpartról pedig annyit, hogy az autópálya és a szakadék
közötti keskeny sávba az élelmes helyiek úszómedencéket vájtak a turistáknak,
hogy ne passzírozódjanak halálra a sziklás partvonal és az óceán
találkozásánál.
Maga a fesztivál a
sziget több pontján is zajlik, de a főhadiszállás a Los Silos városháza, ami
egy régi zárdából lett átalakítva, és most egy könyvtárat, néhány irodát, és
egy információs pontot foglal magába. Előtte egy aprócska tér helyezkedik el
egy pavilonnal, ahol fagyit árulnak, és néhány étteremmel, melyek közül az
egyik a fellépő mesemondók nagyvonalú ellátója. A teret lampionok füzérei
díszítik a fesztivál alkalmából; közelebbről megnézve őket kiderült, hogy mind
esőálló újrahasznosított anyagokból készült, a rendezők saját bevallása szerint
a helyi iskolák közreműködésével. Engem végtelenül elszórakoztatott, hogy mi
mindent elő tudtak varázsolni üres vizespalackokból…
A tér és a városháza
körül keskeny macskaköves utcák és régi házikók torlódnak egymásra; a
szállásunk egy sarokra van a városházától. Ódon, keskeny épület, középen csigalépcsővel,
ami kollégium-szerű kis szobákhoz vezet, utána pedig a kétemeletes
tetőteraszra, ahol mosógép és szárítókötél található, valamint remek kilátó a
környező hegyekre.
Ennyiben aztán ki is
merült az első napom; mivel a repülőút után azt sem tudtam, mi a nevem, nem
hogy spanyolul meg tudjak szólalni, egy rövid bemutatkozó kör után a rendezők
elküldtek aludni. Természetesen jetlagem van, úgyhogy most itt ülök hajnali
négykor és blogot írok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése