A fesztivál záró
előadása minden képzeletet felülmúlt. Kis késéssel kezdtünk, főleg mert a
mesemondók jó része (khm, én is) negyed tizenegykor még a tér lépcsőin ült és
az erkélymesélést hallgatta. Fél tizenegykor azért sikerült beesnünk a zárdába,
ahol felszereltek minket mikroporttal és ivóvízzel, miközben a technikus csapat
nagyban tesztelte a színházi világítást és a füstgépet. (Igen, volt füstgépünk,
erre varrjatok gombot). Végül este tizenegykor sikerült megkezdenünk az
előadást, utólagos számítások szerint nagyjából háromszáz ember előtt, akik
békésen összezsúfolódva ültek a zárda belső udvarán. Mindannyiunkat
költő-mesemondók konferáltak fel egyenként; miután befejeztük a mondandónkat,
helyet kellett foglalnunk a színpadon félkörben elrendezett színes padokon, és
ott várni az előadás végét. A sort Luis nyitotta, aki rögtön meg is adta az est
alaphangulatát egy portugál balladával a lányról, akit a mostohaanyja
meggyilkol és elás a kertben. Másodszorra következtem én a Bús királyfival, és
annak ellenére, hogy három másodperc után csak a saját retinámat láttam
(köszönöm, direkt reflektorfény), sikerült a mesének zökkenőmentesen
lezajlania. Utánam jött Arturo, a garanadai mesemondó, aki egy saját sztorit
mesélt szentekről, akik egymással versenyeznek azért, ki maradjon benn a
kánonban. Ez volt az a pont, ahol egy pillanatig azt hittem, a színpadon ülve
fogom összepisilni magam a röhögéstől. Arturo nem csak végtelenül aranyos
ember, de zseniális mesemondó (és humorista) is. Most, visszagondolva az
előadásra, még mindig ráz a nevetés.
Külön szép volt
egyébként, hogy az előadások között, amíg a költők szavaltak, lekapcsoltak
minden lámpát az épületben; közvetlenül felettünk úszott a telihold az égen, és
ragyogtak a csillagok. Pont Orion volt a fejünk felett. Varázslatos volt, akár
így tervezték, akár nem.
Arturo után Rosalia
következett, egy kedves ecuadori hölgy, aki prózai költészetből él; papírról
olvasta fel az egyik szerzeményét. Nagyon szép volt, egy kukkot sem értettem
belőle, azt hiszem a szexről szólt vagy a színházról. Rosalia után jött a
brazil kettős, akik énekkel és egy kiterített szőttessel mesélték el, hogyan
nőtt ki az első kokalevél egy nő testéből, aki mindenkivel lefeküdt, amíg agyon
nem verték (tényleg gyönyörű mítosz volt, de így összefoglalva valahogy nem
adható vissza). Kamel egy mediterrán népmesét mondott (Megtölteni a házat)
amibe a szomszéd templomnak kétszer is bele sikerült harangoznia (mit tegyen
szegény, ha egyszer éjfél van). Ana egy spanyol népmesét adott elő rengeteg
bájos humorral; külön élveztem, hogy ugyanez a történet nálunk megtalálható a
Parasztbibliában is. André Neves, az idei meghívott illusztrátor, a
mesekönyvből olvasott fel, amit ő illusztrált; Oscar, akivel eddig nem találkoztam,
elmagyarázta, valójában miről is szól a tangó (ezen is szakadtunk). A sort
Ernesto zárta, a fesztivál egyik főszervezője, aki egyébként mesemondó is, és a
Szabadság madara című afrikai népmese előtt elszavalta az egyetlen költeményt,
ami a helyi bennszülött guancse nyelvből fennmaradt.
A mesék végeztével
hivatalosan lezárult a tizenkilencedik Los Silos mesemondó fesztivál. A
közönség felállva tapsolt; bevonult egy fúvószenekar; felsorakoztunk a zenészek
mögött, és táncolva-tapsolva vonultunk ki a zárdából a térre, ahol bemásztunk
az óriás fenekén keresztül (említettem, hogy van egy óriás a téren, aminek a
hasában néha mesemondás zajlik?), kimásztunk a száján keresztül, és addig
táncoltunk, amíg a zene véget nem ért.
Ezennel vége volt a
fesztiválnak, de természetesen nem az estének. A téren árzendített egy mariachi
zenekar, és a helyi szervezők teljesen komoly pofával adták elő nekünk, hogy
hagyományos tenerifei népzenével van dolgunk. Miközben a tömeg őrülten ropta a
mexikói popzenére a táncot, mi szereztünk magunknak bort és tortát, és dorbézolásba
fojtottuk a jól végzett munka örömét. Egy bizonyos ponton komoly és művelt
hivatásos nemzetközi mesemondók kart karba öltve adták elő, szerintük hogyan
fog hangzani a magyar népmese hajnali hatkor részegen („A királylánynak
tizenhét feje volt, és mind részeg!!! És felhők voltak alatta is meg felette
is.”). Amikor végül eltakarodott a mariachi zenekar (de még mielőtt elkezdtünk
volna tárgyakat vágni hozzájuk), a mesemondók is rázendítettek különféle
spanyol és portugál dalokra. Amikor hajnali kettőkor elbontották alólunk a
sörsátrat, átvonultunk megint a térre, valaki szerzett két üveg bort,
felbukkant valahonnan két teljesen ismeretlen fószer gitárral, és az ünnep
töretlenül zajlott tovább. Kiderült, hogy minden mesemondó tud gitározni, aki
pedig nem tud, annak van tangóharmonikája. Még két óra, és magyarul is
megtanult volna mindenki (Arturónak már egészen jól ment az „egészségedre,” meg
a braziloknak is, mert ők ki tudták mondani az s betűt). Végül aztán hajnali
háromkor dőltem ki. Senki nem mondhatja, hogy nem adtuk meg a módját a
fesztiválnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése