Az első fellépésemre
este fél nyolckor került sor, a városka gimnáziumának épületében. Jó korán
érkeztem, főleg mert fogalmam sem volt, hol van a gimnázium, de meglepően
gyorsan megtaláltam. Épp egy gyerekműsor végét csíptem el, így a
hangtechnikusok betessékeltek az öltözőbe (avagy tanáriba), ahol egy terített
asztalon víz, datolya, mandula, portói bor és mentolos rágógumi várt rám.
Tessék, így kell ellátni a mesemondókat. A bort ugyan csak a fellépés után
hajtottam fel, hiába unszolt a hangtechnikus bácsi, mert örülök, ha józanul
tudok spanyolul (bár részegen nem próbáltam még). A terem kezdésre megtelt
emberekkel; bár felnőtt közönségnek voltunk meghirdetve, akadt két gyerek is,
az egyik öt perc alatt elhagyta a termet, a másik pedig elaludt (mondjuk
mindkettő két év alatti volt, úgyhogy nem sértődtem meg). A srác, akinek fel
kellett volna konferálnia, nem jelent meg, úgyhogy vidáman bemutatkoztam a
közönségnek, és kezdődhetett az előadás.
A fesztiválra három
ötven perces műsort kértek, kettőt felnőtteknek és egyet családoknak. Ma este
az első felnőtt kör ment le, Attila, a hunok királya címmel. Vadonatúj műsor,
direkt erre a fesztiválra. Szerintem jól sikerült; néha ugyan elvesztettem
egy-egy szót (persze sosem azokat, amikre felkészültem, a tegez meg az agancs
remekül ment), de a közönség barátságosan reagált mindenre, és megnyugodtam a tudatban,
hogy értik, amit mondok. A műsorban egyébként Hunor és Magor, Isten kardja,
Attila és a mutatványosok, és Csaba királyfi szerepeltek. A mutatványosokra
külön büszke vagyok, mert a pár soros eredeti történetből egészen kerek,
nagyjából tizenöt perces előadást sikerült szerkesztenem. A műsor végeztével
többen odajöttek gratulálni. Az is kiderült, hogy továbbra is igaz a mesemondói
karrierem legnagyobb rejtélye: Akárhol mesélek, mindig van egyetlen egy magyar
személy a közönségben. Úgy látszik, ez Tenerifére is igaz; egy hölgy jött oda
hozzám rögtön az előadás után, és szólított meg magyarul (azt sem tudtam, mihez
kapjak). Utólag örültem, hogy a magyarul éneklést nem szúrtam el. (Attilához
nekem hozzá tartozik az Éjjel a Tiszán, a Láthatatlan ember óta).
Miután
elszállingózott a közönség, és felhajtottam a portói bort, épp vacsoraidő volt.
Áttettem a székhelyem a vendéglőbe, ahol már név szerint ismernek, és
belélegeztem egy vödör spagettit (még az sem zavart, hogy hal volt benne). Egy
órám volt újraindítani az agyamat, mielőtt jelenésem volt a városháza előtt az
erkélymesélésre. Ebből harminc percet a magyar hölgy társaságában töltöttem a
téren egy padon ülve. Kiderült, hogy nem csak magyar, és élt az USA-ban, de
ráadásul régész is…
A városháza gyönyörű
szép épület, fa lépcsőházzal és mennyezettel, nagyjából két-háromszáz éves. Be
kellett kopognom, mert az emeleten még zajlott Luis esti előadása. Mire
kiengedték a közönséget, és mindhárman – Fabio, Luis és jómagam – összegyűltünk
az erkély mögötti irodában, az is kiderült, hogy várnunk kell: Kamel esti
előadása későn kezdődött, ebből kifolyólag későn ért véget, ebből kifolyólag
minden borult, mint a dominósor. Fél órás késéssel este tizenegykor kezdtük el
az erkélymesélést a Rómeóként kitartóan várakozó tömeg feje felett, és mivel
már megint nem tudta senki mi a frász történik, eldöntöttük magunk között, hogy
én megyek ki először.
Hozzá kell tenni,
hogy időközben a tengerparton valami külön buli vette kezdetét mesterséges
tűzzel (ami alatt nem tudom, hogy a tűzijátékot értették-e, vagy valami más
pokolbéli micsodát, mindenesetre olyan hangja volt, mintha leomlani készült
volna a hegyoldal). Szerencsére a hangosításunk profi volt, és kaptam
mikroportot, így még attól sem kellett tartanom, hogy esetleg a lent álldogáló
közönség fejére ejtem a mikrofont. A mese ezúttal a Tündértó titka volt, ami
rövid és kompakt, és külön mókás, mert beleszőttem azt is, hogy ma este
telihold van. Utánam Fabio következett, miközben a háttérben villámgyorsan
leszereltem a mikroportot és átszerkesztettem Luisra. Fabio egy afrikai mesét
mondott; csípem a srácot, szépen mesél, és jól is választ történeteket (a „nyelvhús”
címen futó sztorit hallottam már, de eddig nem esett le, hogy szuahéli mese,
most végre beszereztem a forrását is). A sort Luis zárta egy portugál
balladával; szegény már keresztbe látott ezen a ponton a hosszú nap végén, de
hősiesen tartotta magát és a tangóharmonikát is.
Miközben a közönség
elszéledt, mi áttántorogtunk az étterembe, és a vendéglősök voltak olyan
kedvesek, hogy még zárás közben csináltak Luisnak (aki kihagyta a vacsorát)
melegszendvicset – majd Anának és Kamelnek is, akik időközben csatlakoztak
hozzánk. Éjfélig üldögéltünk egy-egy pohár borral és egy-egy tál melegszendviccsel
a sarokban, és a „mi volt a legőrültebb fellépésed” című játékot játszottuk.
Sok jó ötletre tettem szert mielőtt önerőből eltakarodtam aludni. Még két
fellépésem hátravan.
:-))
VálaszTörlés