Sárkányok és forró csoki

Azt hiszem, ez az idei év egyik legcukibb mesélése volt.

Önként jelentkezetem karácsonyi mesemondásra a helytörténeti múzeumba, hogy méltóképpen zárjam le az őszi félévet. A múzeum minden decemberben karácsonyi programok teljes sorozatát szervezi, és bár nagy részükről lemaradtam a tenerifei kiruccanás miatt, azért sikerült becsúsznom a program végére.
Eredetileg úgy volt, hogy a múzeumhoz tartozó 18. századi kunyhóban fogok mesélni vidáman pattogó kandallótűz mellett, de amikor megérkezett értem a fuvar, tudtomra adták, hogy a vidáman pattogó kandallótűz egy eltömődött kémény miatt kezelhetetlen füstfelhővel tölötte meg a kunyhót, így inkább mégiscsak a múzeumban fogok mesélni ma este. Nem tiltakoztam, kellemes mínusz fokokban 18. századi őseink is a központi fűtést választották volna a nosztalgikus füstöltsonka-szag helyett.
Mivel csütörtök este van, nem tolongtak a látogatók az épületben. Amikor megérkeztünk, a személyzeten kívül csak én voltam jelen; kihasználtam a mesélés előtti fél órát arra, hogy a múzeumban bolyongjak. Az épület eredetileg egy 19. századi elmegyógyintézet és 20. század eleji kórház, jelenleg mindhárom emeleten kidekorálva karácsonyi égőkkel, díszekkel, és sejtelmesen bámuló műanyag Mikulásokkal, úgyhogy az egyedül bolyongást hamar feladtam, és nagy önuralommal visszavonultam a mesemondó szobába, ahol volt süti és forró csoki. Tisztában voltam vele, hogy minden tisztes horrorfilm így kezdődik.
Az első fél órában csak egy hölgy volt jelen a teremben, akivel hosszas beszélgetésbe merültünk, mert kiderült, hogy az anyukája magyar; meghallgattam az anyuka és a nagyszülők élettörténetét, ami meglepően izgalmas és érdekes volt, mielőtt áttértünk volna a magyar konyha tárgyalására. Este hét körül befutott két anyuka is két kislánnyal, akik azonnal rávetették magukat a sütire és a forró csokira, majd helyet foglaltak a terem sarkában álló asztal körül. Mivel úgy tűnt, nagyobb közönségem nem nagyon lesz, én is az asztalhoz ültem.
Az az igazság, hogy kicsi csoportoknak mesélni sokszor nagyobb buli, mint nagy közönségnek. Jelen esetben például együtt majszoltuk a sütit, miközben hagytam, hogy a két kislány döntse el, milyen mesét szeretnének hallani. Hosszas töprengés után a sárkányokra szavaztak, úgyhogy belevágtam Ragnar és Thora történetébe (vagyis a saját változatomba, amit nagyon szeretek, de az eredetihez már nem sok köze van). Végtelenül jópofa volt a két kislánynak szemtől szembe mesélni; néha megálltunk, hogy megtárgyaljuk, mit tudnak a sárkányokról. Többször megjegyezték, hogy csípik a királylányt, mert harcias, és megjegyzéseket tettek a királyra meg a hercegekre. Egy ponton a kisebbik azt is megjegyezte, hogy "Ez pont olyan, mint az Így neveld a sárkányod!" melynek kapcsán aztán elbeszélgettünk róla, honna jönnek a mesék, és miért hasonlítanak egymáshoz.
Az különösen tetszett, hogy amikor véget ért a történet, az anyukák követeltek következőt, miközben a kislányok eldöntötték, miről szeretnének hallani. Az ismerős mese vonalon a Halvor és a trollok történetet mondtam el, amin sokat kacarásztak (főleg amikor a trollok kövér macskának nevezik a jegesmedvét), és természetesen nem hagyták szó nélkül, hogy a trollokat ők már jól ismerik a Jégvarázsból. Zárásként (főleg mert további királykisasszonyokat követeltek, és hogy az anyukáknak is jusson történet) a mandulavirág legendáját meséltem el; nagyon jól működött, az elején a gyerekek miatt, akik együtt sorolták, mi minden jó dolgot lehet csinálni, amikor havazik; a végén pedig az anyukák miatt, akik teljes megdöbbenéssel és csodálattal kaptak levegő után, amikor kiderült a titok nyitja.
Apró közönség volt, de végtelenül szeretni való.