2014. december 8., hétfő

Magyar királylányok a Kanári-szigeteken

Vasárnap, a fesztivál utolsó napján, már reggel kilenckor kivetett magából az ágy. Amikor fél tízkor reggelizni indultam, a tér még teljesen üres volt, alig lézengett egy-két koránkelő (ami nem is csoda, mert a gyerekek éjfélkor még vígan viháncoltak). Egy kiadós reggeli után (most mér elmondhatom magamról, hogy van a Kanári-szigeteken egy vendéglő ahol kérhetem „a szokásosat”) jelenésem volt a városka orvosi rendelőjében – ami a fesztivál egyik kijelölt helyszíne. Az épület emeletén található egy teljes színházterem (ne kérdezzétek, miért), és mivel itt tartják a gyerek- és családi programokat, az egész folyosó ki volt dekorálva festett fákkal, bokrokkal, és sünökkel. Miközben a hangtechnikus rám szerelte a mikroportot, szállingózni, majd ömleni kezdett a közönség; annak ellenére, hogy azt hittem még senki sincs ilyenkor ébren, tíz perc alatt megtelt a terem gyerekekkel és felnőttekkel. Nagyjából százan lehettek; az első sorokat meghagyták a kölyköknek, akik barátságosan köszöntek nekem, és kíváncsian várakozva lógatták a lábukat. Öt perccel kezdés előtt becsöppent Luis és Kamel is, akik a hátsó sorban foglaltak helyet; utóbb kiderült, hogy figyelték a közönségem helyettem is, sőt, fotókat is készítettek róluk. Mesemondó szolidaritás.

Az előadás maga jól sikerült; én legalábbis nagyon élveztem. Népmeséket mondani gyerekeknek sokkal egyszerűbb, mint történelmi legendákat felnőtteknek, mert egyszerűbb a szerkezetük, és sok bennük az ismétlés. Csak egyszer sültem bele a mondandómba, de a gyerekek hamar a segítségemre siettek, és jót nevettünk az egészen. Ami a programot illeti, először meséltem együtt a Felhőkön járó fiút és a Táltoskirály lányát, amik szerintem teljesen összetartoznak (mindkettő Pályuk Anna mese), és a gyerekek is élvezték őket. A magyar „egyszervolt” formulával kezdtem, ami már önmagában megnevettette a közönséget, majd elbeszélgettünk róla, vajon miért van az, hogy a magyar királylányoknak szőke hercege van, a spanyoloknak pedig kék (tényleg, miért?...). A Szépen szóló pelikánmadár volt a harmadik mese, hogy egy kicsit borzongjanak is a kölykök, és mivel kis késéssel kezdtünk technikai okokból, a műsor végére még éppen befért cipőkanállal a Csodakút, ami szintén Pályuk Anna mese, és jól megnevettette az egész közönséget (főleg amikor a király sorban hozzá akarja adni a lányait az ördöghöz, és nem veszi észre, hogy szó szerint kilóg a lóláb). A mesélés végeztével hatalmas tapsot kaptam, és egy csomó kislány odajött hozzám, hogy puszit adjanak, és lefotózkodjanak velem. Több felnőtt is odajött beszélgetni és gratulálni; megint itt volt a magyar hölgy, sőt, egy srác is, aki a tegnap esti műsort nagyon komoly arccal, összehúzott szemöldökkel nézte végig, és nem voltam biztos benne, hogy nagyon utál-e, vagy csak nem érti, amit mondok. A tény, hogy ma reggel eljött a gyerekműsorra is, és lecsengette érte a nyolc (tíz?) eurót viszont azt jelenti, hogy mégiscsak tetszett neki valami.


Mire kikeveredtünk a rendelőből már hétágra sütött a nap, és olyan tömeg volt a téren, hogy meg kellett harcolnunk a kávézóban az ülőhelyért. Luis vett nekem egy kávét, hogy ne ájuljak el, és a sodródó tömeg közepén kis szigetként üldögéltünk egy darabig, míg úgy nem döntöttem, hogy azonnal napszúrást fogok kapni, ha nem ülök árnyékba. Hihetetlenül sok ember van ma az utcákon; egyrészt szép az idő és süt a nap, másrészt vasárnap van (azt hiszem), harmadrészt piacnap, és ráadásul a fesztivál csak éjfélkor fog zárni. Addig még hátravan az ebéd, egy délutáni kiscsoportos mesélés, a saját második felnőtt előadásom, és a késő esti búcsúkör. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése