Vasárnap, a fesztivál
utolsó napján, már reggel kilenckor kivetett magából az ágy. Amikor fél tízkor
reggelizni indultam, a tér még teljesen üres volt, alig lézengett egy-két
koránkelő (ami nem is csoda, mert a gyerekek éjfélkor még vígan viháncoltak).
Egy kiadós reggeli után (most mér elmondhatom magamról, hogy van a
Kanári-szigeteken egy vendéglő ahol kérhetem „a szokásosat”) jelenésem volt a
városka orvosi rendelőjében – ami a fesztivál egyik kijelölt helyszíne. Az
épület emeletén található egy teljes színházterem (ne kérdezzétek, miért), és
mivel itt tartják a gyerek- és családi programokat, az egész folyosó ki volt
dekorálva festett fákkal, bokrokkal, és sünökkel. Miközben a hangtechnikus rám
szerelte a mikroportot, szállingózni, majd ömleni kezdett a közönség; annak
ellenére, hogy azt hittem még senki sincs ilyenkor ébren, tíz perc alatt
megtelt a terem gyerekekkel és felnőttekkel. Nagyjából százan lehettek; az első
sorokat meghagyták a kölyköknek, akik barátságosan köszöntek nekem, és
kíváncsian várakozva lógatták a lábukat. Öt perccel kezdés előtt becsöppent
Luis és Kamel is, akik a hátsó sorban foglaltak helyet; utóbb kiderült, hogy
figyelték a közönségem helyettem is, sőt, fotókat is készítettek róluk.
Mesemondó szolidaritás.
Az előadás maga jól
sikerült; én legalábbis nagyon élveztem. Népmeséket mondani gyerekeknek sokkal
egyszerűbb, mint történelmi legendákat felnőtteknek, mert egyszerűbb a
szerkezetük, és sok bennük az ismétlés. Csak egyszer sültem bele a mondandómba,
de a gyerekek hamar a segítségemre siettek, és jót nevettünk az egészen. Ami a
programot illeti, először meséltem együtt a Felhőkön járó fiút és a
Táltoskirály lányát, amik szerintem teljesen összetartoznak (mindkettő Pályuk
Anna mese), és a gyerekek is élvezték őket. A magyar „egyszervolt” formulával
kezdtem, ami már önmagában megnevettette a közönséget, majd elbeszélgettünk
róla, vajon miért van az, hogy a magyar királylányoknak szőke hercege van, a spanyoloknak
pedig kék (tényleg, miért?...). A Szépen szóló pelikánmadár volt a harmadik
mese, hogy egy kicsit borzongjanak is a kölykök, és mivel kis késéssel kezdtünk
technikai okokból, a műsor végére még éppen befért cipőkanállal a Csodakút, ami
szintén Pályuk Anna mese, és jól megnevettette az egész közönséget (főleg
amikor a király sorban hozzá akarja adni a lányait az ördöghöz, és nem veszi
észre, hogy szó szerint kilóg a lóláb). A mesélés végeztével hatalmas tapsot
kaptam, és egy csomó kislány odajött hozzám, hogy puszit adjanak, és
lefotózkodjanak velem. Több felnőtt is odajött beszélgetni és gratulálni;
megint itt volt a magyar hölgy, sőt, egy srác is, aki a tegnap esti műsort
nagyon komoly arccal, összehúzott szemöldökkel nézte végig, és nem voltam biztos
benne, hogy nagyon utál-e, vagy csak nem érti, amit mondok. A tény, hogy ma
reggel eljött a gyerekműsorra is, és lecsengette érte a nyolc (tíz?) eurót
viszont azt jelenti, hogy mégiscsak tetszett neki valami.
Mire kikeveredtünk a
rendelőből már hétágra sütött a nap, és olyan tömeg volt a téren, hogy meg
kellett harcolnunk a kávézóban az ülőhelyért. Luis vett nekem egy kávét, hogy
ne ájuljak el, és a sodródó tömeg közepén kis szigetként üldögéltünk egy
darabig, míg úgy nem döntöttem, hogy azonnal napszúrást fogok kapni, ha nem
ülök árnyékba. Hihetetlenül sok ember van ma az utcákon; egyrészt szép az idő
és süt a nap, másrészt vasárnap van (azt hiszem), harmadrészt piacnap, és
ráadásul a fesztivál csak éjfélkor fog zárni. Addig még hátravan az ebéd, egy délutáni
kiscsoportos mesélés, a saját második felnőtt előadásom, és a késő esti
búcsúkör.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése