Apró mesék apró közönségnek

A péntek esti mesélés megint csak kiscsoportosra sikerült - és egyáltalán nem bántam.

Bohó ifjúkorában mindenki arról álmodik, hogy egyszer majd sztár lesz, és nagy színpadokon fog mesélni nagy közönségek előtt, és lesz profi fülreakasztós mikrofon, meg színes fények, meg milliók életének megváltása egyetlen mesével.
(Hülyén hangzik, de sokaktól hallottam már ilyet)
Az az igazság, hogy a mesemondás, még ha nagy közönség előtt űzöd is, nem sztárműfaj. Tenerifén például háromszáz ember volt a záró koncerten a nézőtéren, de egyben reflektor is volt az arcomban, és végig azzal küzdöttem, hogy nem láttam az arcukat, a reakcióikat, és úgy éreztem, magamhoz beszélek. A színpad valamilyen formában, még ha kicsi is, elvágja az embert a közönségtől - ami nem feltétlenül baj, de kétségkívül hat a mesélésre, a hangulatra, a stílusra.
Mindezeken azért gondolkodtam el, mert a két karácsonyi mesélés a héten nagyon apróra sikerült (szervezésből kifolyólag) és utólag rájöttem, hogy ez egyáltalán nem vont le az értékéből. Sőt.

Péntek este visszatért a magyar származású hölgy, és hozott egy kazal régi fényképet meg kézzel írt papírt, amiket együtt nézegettünk végig; a fényképek a múlt századfordulón készültek, és mindenki népviseletben volt rajtuk; a kézzel írott papírokon az anyuka születési helye még Ung vármegyeként volt megjelölve. A mesélés elejére érkezett két anyuka is, egyikük egy hatévesforma, nagyon jólnevelt kislánnyal, másikuk egy nagyjából ugyanolyan korú kisfiúval. Mivel összesen öten ültek a közönségben, én is helyet foglaltam, mert nem volt kedvem lefelé beszélni a gyerekekhez. Három mese hangzott el, az első nekem is új volt - a Hóvirág bajor mese, az új bajor mesegyűjteményemben találtam, és nagyon bájos. Másodjára elmondtam a Jégország királyát, amit a gyerekek feszült érdeklődéssel hallgattak (a kislány meg is ijedt a jegesmedvétől, aztán fellélegzett, amikor kiderült, hogy barátságos. Javul a morgásom). Végül Halvor és a trollokkal zártam, mert előző nap jól működött, és mert rájöttem, hogy jobban élvezem azt a mesét mint gondoltam.
A második mese végére besétált egy tizenkét-tizenhárom éves forma lány is, hosszú szőke hajjal, és miután a családok elköszöntek, leült velem beszélgetni. Elmondta, hogy ő nagyon szeretne mesemondó lenni, és jót lelkesedtünk mindenféle mesék meg könyvek felett. Nagyon szimpatikus kis hölgy volt, remélem, találkozunk még mesemondó utakon. Ott maradt a második körre is, amire rajta kívül csak két idősebb hölgy érkezett a helyi könyvtárból, ők viszont, mint kiderült, direkt az én kedvemért. A második mesélés így inkább baráti beszélgetésbe torkollt; elmeséltem Rübezahl almáit, a karácsonyi pókokat, a mandulavirág legendáját, Kisjézust és a cukorkákat, a karácsonyi tevét (Szíriában karácsonyi teve hozza az ajándékot, és nagyon édes sztorija van). Mindegyik jól sikerült, és cserébe én is kaptam kisebb történeteket a hölgyektől, mikörben limonádét szürcsöltünk.

Kicsi és baráti közönségnek másképp mesél az ember, mint színpadról. Egyrészt sokkal nyugodtabb, lassabb a mese folyama - nem kell küzdeni, hogy több tucat ember figyelmét tartsuk meg egyszerre, és nem kell folyton pásztázni az arcokat. Lehet mesélni szemtől szembe, a fontos részeknél le lehet halkulni; meg lehet állni, és megkérdezni, mit gondolnak a gyerekek arról, ami éppen történt, vagy megmagyarázni, ha valamit nem értenek. Cserébe viszont, ha a közönséged fele elunja magát, vagy épp elvonja valami a figyelmét, megakad az egész folyamat; magához mégsem beszélhet az ember. Mindenesetre ez a két este jó gyakorlat volt; nem csak egy másfajta stílust és hangulatot próbálhattam ki, gyerek és felnőtt közönségekkel is, de ráadásul leckét kaptam odafigyelésből. Tulajdonképpen azért vagyok mesemondó, mert szeretek új történeteket hallani; ha sikerül arra ihletni a közönséget, hogy ők is meséljenek valamit, az külön siker. És mivel ilyen kis csoportok jöttek össze, volt alkalmam megismerkedni, beszélgetni mindenkivel.
A nagy és a kis közönségeknek, a különböző színpadoknak és tereknek mind megvan a maguk varázsa. Nem így terveztem, de a félév végi rohanás és stressz után külön jólesett, hogy most nekem a kicsiből jutott. A hóvirágos mesét pedig biztosan meg fogom tartani.