A szombati nappal
igazán beindult a biznisz: Már kora reggel (hajnali tizenegykor, amikor
kivetett az ágyból a jetlag) tele volt a tér gyerekekkel és felnőttekkel, és az
egész városban nagyban zajlottak a mesemondó programok. A többiekkel a
vendéglőben futottam össze, ahol egy kiadós ebéd felett tárgyaltunk meg olyan
életbe vágóan fontos dolgokat, mint például hogy a spanyol vagy a portugál
borok-e jobbak (mivel két brazil és egy portugál mesemondó is ült közöttünk, a
vitába végül a vendéglősnek is be kellett szállnia, aki hozott bort
mindenkinek, hogy eldöntse a kérdést); honnan ered a „narancs” szó; és hogy mi
a frászért isszák Tenerifén tejjel a narancslevet (erre nem derült fény).
Anától megtanultam az új kedvenc közmondásom is: „La mujer que sabe latín ni
tiene marido ni buen fin” („A nőnek aki tud latinul férje se lesz meg jó vége
sem.”) Tőle egyébként dedikálást is kértem, mivel reggel megint megtámadtam a
könyvesboltot, és végre leesett, hogy akit én Ana Griott néven ismerek, az
egyébként valódi nevén Ana Cristina Herreros is, és nagyjából a
kívánságlistámon szereplő összes spanyol nyelvű népmesegyűjteményt ő írta. A
legújabb könyvét vettem meg, ami Gran Canaria szigetén gyűjtött népmeséket
tartalmaz; fél évig tartó projekt során gyűjtötték be őket gyerekek
segítségével, akik a saját nagyszüleiket interjúvolták meg. Bár a látványosan
nem népi eredetű történeteket (Bambi) kiszanálták a gyűjteményből, így is
szórakoztatóan vegyes képet mutat: Az egyik mítosz például egy az egyben az
amerikai indián „Holló ellopja a napot” történet másolata. Kíváncsi vagyok,
milyen kalandos úton került a Kanári-szigetekre. Egy másik mese a Vadhattyúk
egy változata, ahol a lánynak csaláning helyett tengerparti kagylókból kell
nyakláncot fonnia, hogy megváltsa a testvéreit.
Ebéd és szieszta után
végre arra is volt érkezésem, hogy jegyeket szerezzek be a délutáni
előadásokra. Nekünk ugyan ingyen van a belépő, de mivel a legtöbb rendezvény a
fesztiválon limitált közönségnek szól, előre fel kell iratkozni mindenre. Nem
igazán tudtam, mire vállalkozom, amíg meg nem jelentem a kijelölt időpontban a
városháza előtt, ahonnan egy kék esernyős önkéntes lány (már megint esik)
vezette el pici csapatunkat egy sarokkal lejjebb egy lakóházba. A ház első
emeletén tárt ajtókkal várt minket valakinek a magánlakása; tízen tódultunk be
az egyébként nagyon tágas nappaliba, ahol kistálycsillár, tea és sütemény, egy
sor kényelmes karosszék, és Luis Correira vár bennünket. Mint kiderült, a
délutáni előadások direkt kiscsoportosak, mert különböző önkéntes szervezők
nappalijában zajlanak, meghitt hangulatban. Luis portugál népmesékkel
szórakoztatott minket; a típusokat ismertem, de az előadásmód új volt, főleg a
harmadik történeté, amiben egy harminc másodperces népmesét nyújtott ki majdnem
fél órásra, és minden perce kincset ért.
A mesélés végeztével,
bár marasztaltak bennünket pálinkára (vagy akármi is volt az üvegben), nekem
rohannom kellett: Egy órám volt csak a saját fellépésemig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése