A mesemondónak is lehet rossz napja

Mert a mesemondók élete sem csak játék és mese. Időről időre belefutok olyan olvasókba, akik a blogom böngészése után nekem szegezik a kérdést: tényleg ilyen felhőtlen egy mesemondó karrierje, vagy csak nem szokásom írni az árnyoldaláról?
A válasz: természetesen a mesemondóknak is vannak rossz napjai. Aki dolgozott valaha gyerekekkel az tudja, hogy nem minden nyolcéves pufók orcájú kis angyalka aki néma áhítattal csüng az ember minden szaván; és aki dolgozott már nyugdíjasokkal az pedig tudja, hogy néha igenis meg kell magyarázni az idős hölgynek, miért nem tudom megoldani, hogy ingyen mehessen be a szomszéd teremben lévő jógaórára. Néha van az embernek szerencséje szülőkhöz, akik kikérik maguknak, hogy én a gyerekeknek halálról/mágiáról/boszorkányokról/harcról mesélek, és bepanaszolnak a főnökömnél hogy megrontom az ártatlan ifjúságot aki csak az Óz a Nagy Varázslót jött megnézni a játékszobában.
(Ez utóbbi a múlt héten történt, az irónia ideát sem egy közismert fogalom).
Akár hivatás, akár nem, a mesemondás, mint már említettük, szakma, és ha az embernek a földkerekség a munkahelye, biztos, hogy lesznek néha rossz napjai.
Vegyük például a tegnap délutánt. Már jó három hete zajlik a napközis program, melynek keretein belül minden délután öttől hatig mesélek. Nagyjából harminc kölyök van a csoportban, hat és tizenkét éves kor között. Az iskolából busz hozza őket; először házit írnak, aztán játszanak a tornateremben, végül pedig megkapom őket én egy órára. A rendszer szépséghibája abban rejlik, hogy a szülők általában öt és hat között veszik fel a gyerekeket, vagyis ha elkezdek egy mesét huszonöt gyerekkel, lehet, hogy a végére csak öt marad, ez pedig azt jelenti, hogy nagyjából tíz-tizenöt szülő fog a mese közepén a nézőtéren keresztülvágtatni, mert a sztori végét ugye senki sem várja meg. Ez borzasztóan zavarja a gyerekek amúgy is könnyen elkószáló figyelmét.
A fiatalabb generáción erősen látszik hogy a tévén nagyobb hangsúly van mint az élőszón: nem ismerik az "odafigyelés" koncepcióját. A tévé akkor is beszél, ha a gyerek közben elmászik/beszélget/mást csinál, és bármikor meg lehet állítani és visszatekerni, ha valaki nem figyelt oda. A hatévesek egyszerűen nincsenek ránevelve arra, hogy egy öt-hét perces mesét végigüljenek anélkül, hogy elkalandozna a figyelmük, arra pedig végképp nem tanította meg őket senki, hogy ha valaki beszél hozzád, illetlenség mást csinálni. Ez még egy jó napon, nyugis környezetben, lefárasztott gyerekekkel sem egyszerű helyzet egy mesemondónak, de olyankor, amikor szülők mászkálnak keresztbe-kasul, és a szomszéd teremben ott áll egy teljesen szabad pingpongasztal és egy játékkonzol, szinte lehetetlen dolgozni velük. A dolog tegnap érte el a mélypontját, amikor a mellettem ülő kisfiú teli torokból sikoltott jó tíz percen át a többiekre, hogy "POFA BE!" amitől természetesen még nagyobb káosz keletkezett; a másik oldalamon egy kissrác hangosan kántálta, hogy "SPORT! SPORT! SPORT!" követelvén hogy engedjük vissza a tornaterembe, két kislány az elektronikus ceruzahegyezővel játszott a székem alatt, a napközis tanárok pedig nem tettek semmit, hogy úrrá legyenek a káoszon.
Ilyenkor a mesemondó tapasztalatim szerint egyetlen dolgot tehet: mesél azoknak, akik odafigyelnek. Lenyelve a végtelen frusztrációt amit a kis büdös dögök okoznak az embernek, szépen lemásztam a mesemondó székről, félrevontam az az öt-tíz gyereket akiket tényleg érdekelt a történet, és nekik meséltem, próbálva túlbeszélni (és nem ordítani) a háttérben egyre fokozódó káoszt. Az első sztori (A Törpekirály Kristálykertje) után az egyik kislány megkérdezte, tudok-e nekik a majomkirályról mesélni; innentől már sínen volt a történet.

Visszatérve a bejegyzés elejére: a mesemondónak is vannak rossz napjai. Csodát tenni én sem tudok (legalábbis nem minden egyes délután). A dolog titka az, hogy az ember nem izgul rajta, hogy mind a harminc gyerek teljes figyelmét és tetszését elnyerje; mindig lesznek lehetetlen esetek akik megtagadják az együttműködést, vagy dacból, vagy mert egyszerűen nem tudják, hogyan kell figyelni. Ilyenkor a legjobb, amit a mesemondó tehet, az, hogy mesél azoknak, akik odafigyelnek. Az a szép a mesemondásban, hogy mindig lesz legalább egy, kettő vagy öt gyerek, akik tényleg a mesét akarják hallani. Amíg ők megkapják, amit szeretnének, addig a napközis nénik birkózhatnak a többivel.