Anyósok, vikingek, és egyéb családi ügyek - Mesemondás nyugdíjasoknak

Fél éves szervezkedés és költözködés után végre sikerült elindítani a nyugdíjas mesemondó kört.
...
Mielőtt továbblépnénk itt szeretném megjegyezni, hogy tisztában vagyok vele, mennyire izgalmasan és érdekfeszítően hangzik ez az elnevezés, és azt is tudom, mennyire lázba hoz mindenkit már a gondolata is.
...
Be kell vallanom, én is meglepődtem az eredményen.

Minden hétfő délután nyugdíjasok kicsi, négy-öt fős csapata gyűlik össze a művközpont egyik termében. Az eredeti ötlet az volt, hogy én fogok mesemondást tanítani nekik, de ezt már kezdés előtt kihúztam a listáról, egyrészt azért, mert szörnyen nagyképűen hangzott, másrészt meg azért, mert inkább őket akartam hallgatni és nem saját magamat. Így aztán abban egyeztünk ki, hogy mindenki hozza a maga történeteit, és úgy mesélünk, ahogyan az a nagy könyvben meg van írva: az asztal körül, egymásnak adva a szót.

Az első alkalommal egy kedves, csendesen mosolygó hölgy nyitotta a sort, aki kis hezitálás után (személyes sztorikkal mindig nehéz idegenek között kezdeni) elmesélte, hogyan akadt egy családi horgászkiruccanáson a saját anyósa horgára. Ezen persze jókat kuncogott mindenki, és a kuncogáson felbátorodva rögtön folytatta is a sort az anyós mentén haladva egy másik sztorival arról, hogyan szedte be anyóspajtás a rossz gyógyszert, minek következtében arccal szunyált bele a hálaadás-napi vacsorába, és ez a család egyetlen tagját sem izgatta fel különösebben, csak magasabb ívben kellett egymásnak passzolni a feje felett a tálakat. Erre persze már másnak is volt szava: a Hálaadás olyan ünnep, ami legendásan sok konfliktust okoz a családokban, erről persze mindenkinek volt sztorija. Az anyósoktól szép lassan haladtunk a keménykezű nagymamák felé, majd természetes úton tovább a családi legendákhoz harcos asszonyokról akik a nyakukba vették az Újvilágot, és tíz gyereket neveltek fel fél kézzel, miközben a másikkal repülőket szereltek a világháborús frontra. Itt már egészen otthon éreztem magam. A családfa-kutatás amerikai körökben nagy hagyomány (mindenki jött valahonnan, ha más nem, hát Texasból). A kis csapat menet közben, a sztorikon keresztül össze is szokott, és elkezdtek egyre izgalmasabb dolgok előkerülni. Az egyik néni azt mesélte el, hogyan tudta meg harmincöt évesen egy családi veszekedés közben, hogy örökbe fogadták, amiből aztán önsajnálat helyett izgalmas nyomozási történet kerekedett. Csapatunk nagyhangú született mesemondója azt mesélte el, hogyan festett neki egy képet egy ismerőse fiatal korában, és milyen hányattatott sorson ment a kép keresztül míg végül a mesemondó unokája rábukkant egy elhagyatott házban. Az egyik hölgy sokáig csendesen üldögélt, azt hajtogatva, hogy ő csak hallgatni jött, neki nincs története. Végül aztán ezen a héten felbukkant egy úr aki ismerte, és tudta, mivel kell noszogatni amíg meg nem szólal. Először fiatal kori élményeiről mesélt egy kicsit fából épült híres hullámvasutakon, aztán csak-csak belekezdett egy családi történetbe is, amitől mindenkinek leesett az álla. A sztori Svédországban indult, ahol egy család két részre szakadt, majd az egyik ágból híres ezüstműves família lett, akik a királynak dolgoztak rendelésre. Kis mesemondónk ezt még a családon belül kutatta vissza, majd tovább is gördült a sztorival odáig, hogy egy napon besétált New York-ban egy múzeumba, és a saját családja művei tekintettek rá vissza. Végül oda lyukadtunk ki, hogy a dédunokái a svéd ősök nevét viselik (plusz kínai keresztneveket, az anyuka jóvoltából).
Nem csak személyes sztorik kerültek persze elő. Egy idő után valahogy elkeveredtünk a helyi történelemig, minek következtében meghallgathattam, miért nem él egyetlen fekete személy se a szomszédos Erwin városkájában. A történet maga jól ismert és a rasszizmus hőskorára nyúlik vissza; ami igazán érdekes az az, hogy egyik mesemondónk kész kis nyomozást végzett arról, hányan ismerik a lassan száz éves történetet, és ki hogyan viszonyul hozzá. Mese a mesében.

Azt kell mondanom, nem gondoltam volna, hogy ennyire fogom élvezni a mesélős délutánokat. A nagy korkülönbség ellenére mindenki nagyon kedves velem, és odafigyelnek, amikor én beszélek; jókat társalgunk arról, mitől jó egy jó egy jó sztori, és mitől élvezetes egy előadás. A szó körbejár az asztal körül, és mindenkinek van egymáshoz kedves szava vagy biztatása. Sokszor ott helyben fedezi fel az ember, hogy van egy jó sztorija, és rögtön le is írja, hogy ne felejtse el. Azon külön meglepődtem, hogy eddig egyszer sem került elő szörnyű történet - volt, amelyik hosszabbra sikerült a kelleténél, de egyik sem volt egy percig se unalmas vagy értelmetlen. Kis társaságomnak rengeteg mondanivalója van, és érdemes odafigyelni rájuk.

A hétfőben is van valami jó.