Mivel a munkahelyem az utóbbi időben a tavaszi szünet örömére hanyagolja a főállású mesemondóját (minő meglepetés), úgy gondoltam, ideje más helyeken keresni közönséget. Vasárnap Szent Patrik napja van, és mivel itt a környéken mindenki ír, vagy legalábbis annak vallja (issza) magát, meghívtak a helyi bölcsibe/oviba ír manós napot tartani.
Nagy volt a kísértés hogy eredeti ír tündérmeséket vigyek, de két csoportnyi bömbölő óvodás senkinek nem hiányzik, úgyhogy inkább válogattam olyanokat amik nem ijesztenek mindenkit halálra. Nem volt egyszerű.
Az első csoport a Tücskökből és a Szitakötőkből állt, és kedélyesen elbeszélgettünk velük a leprikónok mibenlétéről. Mint kiderült egész héten leprikón-csapdákat terveztek és építettek a gyerekek (most akkor én nem ölhetek sárkányt, de ők játszhatnak Prérifarkast ártatlan képzeletbeli lényeken?), az óvónők meg titokban lábnyomokat ragasztgattak mindenhová, amik elrejtett csokitallérokhoz vezettek.
(Az én óvodám miért nem csinált ilyet?)
Ennek örömére elmeséltem a gyerekeknek Paddy O'Hara és a leprikón történetét, és megtárgyaltuk hogyan kerülheti el az ember hogy az aprónép átverje és arany nélkül maradjon. Másodjára hozzáfűztem a témához Lushmore (magyarul Görbe és a tündérek néven fut) meséjét leprikónra igazítva, amit a gyerekek végtelenül élveztek még akkor is, ha pont nekem sikerült elszúrni benne az éneket.
A második csoport a Kabócákból és Katicákból állt (ami így magyarul sokkal jobban hangzik), utóbbiak bölcsisek voltak, előbbiek nagycsoportosok, úgyhogy szép széles skálán mozgott a hallgatóság. Ők már a bemutatkozásnál jó arcok voltak, miután elmondtam nekik ki vagyok és honnan jöttem az egyik kislány feje felett megjelent a villanykörte: "Te az óvóbácsi barátnője vagy!!!" mire minden kislány szeme egyszerre csillant fel hogy "Hűűűűű" (én meg majdnem lefordultam a székről). Nagyon lelkesek voltak, mindent mondtak és csináltak velem együtt, még azt is amit nem kellett volna, amitől egy idő után az a szórakoztató érzésem támadt, hogy egy sokszoros tükörbe mesélek. Két mese után még követeltek egy harmadikat is, és utána is úgy kellett őket kicipelni az osztályteremből.
Megvolt a kellő káprázat a hétre.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
az oviscsoportok nevein én is mindig kockásra röhögöm a hasam. van, ahol úgy is szólítják meg a csoportot az óvónők, hogy "nyuszikák" meg "gombácskák". :P oviskáim cukik. a leprikónynom csokitallárokkal meg képzeletbeli ötletdobozba kerül, talán egyszer adódik olyan helyzet, hogy megcsinálhatom. és igen, ez az abszolút álomfellépésem. :D találtam amúgy egy nagy fatuskót Rózsák tere temploma mellett, most azon szorongok, hogy ki ne vágják teljesen amíg el nem jön a szép idő. tényleg batárnagy, fel akarok mászni a tetjére manózöld ruhában és lóbálni a mezítlábaim, és úgy kéne rólam fotó.
VálaszTörlés