Húsvéti mise síppal, dobbal, nagyképernyővel

Húsvét vasárnap alkalmából Cathy és én meghívást kaptunk Trae barátunktól reggeli misére. Mivel mindketten katolikus lejányokként nevelkedtünk, eddig nem volt részünk valódi déli protestáns istentiszteletben - így természetesen igent mondtunk az alkalomra. Cathy kissé aggódott hogy esetleg kígyókkal lesz dolgunk, vagy, még rosszabb, tapsolni kell majd a templomban. Ez utóbbi félelme hamar valósággá vált.
A templom hatalmas modern épület volt még nagyobb parkolóval, amit már fél órával az istentisztelet előtt dugig megtöltöttek a családi járművek és a felügyeletlenül szaladgáló, felszalagozott óvodások. Becsületére legyen mondva a felekezetnek minden gyereket gondosan felcímkéztek; a kis kabátok és kardigánok hátán tenyérnyi matricák ékeskedtek a gyermek és a szülők nevével és a vészhelyzet esetén hívandó telefonszámokkal. Mise alatt a gyerekeknek külön lelkész tartott foglalkozást a tornateremben.
(Igen, van a templomnak tornaterme. Ép testben ép lélek. Ez itt az inspirációs keresztény birkózóbajnokságok hazája, kérem.)
A templom nagytermében párnázott székek végtelen sorai fogadtak bennünket, amiket csak időnként szakított meg egy-egy kameraállvány. A nézőtéren emberek százai gyülekeztek színes tavaszi ruhákban és virágos kalapokban; mosolyogva ráztak kezet ismerőssel és vendéggel egyaránt, boldog húsvétot kívántak egymásnak, fotózkodtak a dekorációnak szánt liliomok előtt, és egyáltalán nagyon vígan voltak. A terem egyik végében szabályos színpad terpeszkedett amit három lépcsőfok választott el a hívektől. A színpadon egy teljes zenekar kapott helyet, a kongadoboktól az elektromos gitárokon keresztül a szintetizátorig, valamint egy sor mikrofon és egy kisebb pódium. A színpad mögött három óriási kivetítő ismételte a fontosabb tudnivalókat, mint például kapcsold ki a telefonod, ne hozz be ételt és kávét, és hogy a tíz éven aluli gyermekek a tornateremben elhelyezhetők. Ennek ellenére rengeteg gyerek és kisbaba tobzódott a tömegben, és senkinek nem volt ellenvetése. Öt perccel kezdés előtt elindult a képernyőkön a visszaszámlálás, mire mindenki gyorsan megtalálta a helyét, és mi is felkészültünk lelkiekben a húsvéti spirituális élményre.
Az istentisztelet első fél órája kizárólag zenéből állt. A zenekar és kórus a gospel, a rock és a popzene háromszögén belül mozgott. Amint elhangzottak az első dal nyitó akkordjai a tömeg egy emberként ugrott talpra. Eleinte csak tapsoltak és integettek, de hamarosan táncolni is elkezdett mindenki, aki meg nem tudott, az egy helyben ugrált fel és le. És nem csak a gyerekek meg a tinédzserek, hanem a tisztességben megőszült nyugdíjasok is! A hangulat hamar magával ragadott minket is, és az elkövetkező fél órát tapsolással és táncolással töltöttük. Ezek után rövid szünet következett, mindenkit üdvözöltek a templomban, majd átadták a színpadot egy hölgynek, aki azonnal neki is állt hangerővel és energiával lebontani a mennyezetet. Az egy dolog, hogy a gospel jó dolog, az meg egy másik, hogy én fehér hölgyből ilyen hangot kijönni még nem hallottam, pláne nem élőben, Tennessee alsói vidéki vasárnapi istentisztelet közben. Hű. Valahányszor a zene hangosabb lett, vagy hosszabb kitartott hangok hangzottak el, több tucat hívő ugrott talpra, mintha a zene emelte volna fel őket izomból, és a tenyerüket az ég felé emelve mutatták, mennyire magával ragadta őket az élmény. Pislogtam.
Az ének és zene végeztével kifáradva rogytunk le a székekre, a színpadot pedig átadták a beszédesebb fellépőknek. Ez már amerikai tévéből jóval ismertebb élmény volt, bár élőben nem kevésbé meglepő. Először egy jól öltözött fiatal házaspár kapta meg a mikrofont, akik imát mondtak az egybegyűltekért, és a férj hosszasan megköszönte a közösség támogatását a drogokkal vívott harcához. Miután mindketten tanúságot tettek a hit ereje mellett, felbukkant végül a lelkész is, egy fehér hajú, öltönyös úriember, aki igét hirdetett a szószékről. Kedves, mosolygós, közvetlen ember volt, de fél órás prédikációjába annyi energia szorult, mint máshol egy egész rock koncertbe. A remény erejéről beszélt ószövetségi példázatokon keresztül és arról, hogyan tud a legkilátástalanabb helyzet is megváltozni a legváratlanabb pillanatban. A prédikációban sok humor volt, sok meggyőző erő, sok közvetlenség, és rengeteg körbe-körbe szaladgálás. Az energikusabb részeknél megint csak talpra ugráltak itt-ott a lelkesebb hívek és hangos hallelujákat kiabáltak bele a beszédbe a kezeiket lengetve. Engem mind a prédikáció, mind pedig maga az élmény végtelenül szórakoztatott.
A prédikáció után már csak egy rövid közös ima volt hátra, és mehetett útjára a gyülekezet. A lelkész körbeszaladt és az ajtóban vár minket; egyenként kezet fogott minden távozóval és boldog húsvétot kívánt. Vigyorgós ünnepi hangulatban hagytuk el a templomot.
Katolikus vagy sem, meg kell állapítanom, hogy a vallásos ünneplés összes módja közül valószínűleg még mindig a zene áll a legközelebb a szívemhez.