A hivatásos mesemondók idejük nagy részét azzal töltik hogy megpróbálják meggyőzni a világ többi részét, hogy a mesemondás szakma, és mint olyant, meg kéne fizetni. Kezdő mesemondók gyakran ajánlanak fel ingyen fellépéseket iskoláknak, könyvtáraknak és egyéb helyeknek. Reklámként. Én is ezt tettem pályafutásom kezdetén, és nem működött. Az a helyzet, hogy az emberek gyanakodnak mindennel kapcsolatban, ami ingyen van, és úgy gondolják, nem is érné meg a fizetséget, úgyhogy ez a taktika hamar visszaütött, és több sikerem volt, amikor pofátlan összegeket kértem (amikről kiderült hogy még mindig csak a töredéke volt annak amit egy zenész, bűvész, spirituális előadó stb. általában kap). Ennyit a kulisszatitkokról.
Közben azzal is meg kell küzdeni olykor, hogy egyes emberek egyenesen megsértődnek, ha pénzt kér valaki a mesemondásért. "De hát te ezt szereted csinálni ugye? Akkor nyilván eljössz ingyen is!" Mennék én, de akkor kaját miből veszek?...
Ezt mind csak azért írtam le, hogy egy kis hátteret adjak a továbbiaknak. A következő kérdés pedig az, hogy ha ennyire fontos a mesemondás mint fizetett szakma elismertetése, akkor miért is mesélne valaki rendszeresen ingyér' egy egész iskolának?...
Erre annyi válasz létezik, ahány mesemondó. Az én verzióm ez: Mesemondást nem lehet tükör előtt gyakorolni. Ebben a műfajban az egész fellépés nagyban függ a közönségtől; rendszeresen fordul elő, hogy szépen eltervezek egy műsort, aztán felmegyek a színpadra, ránézek a közönségre, és sutba dobom az egészet, mert rájövök, hogy nekik valami egészen más fog tetszeni. Szakmához tartozik. Közönség nélkül gyakorolni az ilyesmit képtelenség.
Amikor egy mesemondó "örökbe fogad" egy iskolát, tulajdonképpen ingyen fellépésekkel fizet egy gyakorlóterepért. A megállapodás abból áll, hogy minden mesélés új lesz és izgalmas, de esetenként kissé csiszolatlan - cserébe viszont az iskola rendszeresen hasznot húzhat a mesemondó tudásából, amikor csak kéznél van. Nem feltétlenül iskolában kell gyakorolni, de jó ötlet: elsősöktől gimnazistákig minden korosztályt ki lehet próbálni mint közönséget (és én a gimiseket már simán felnőttnek számolom). Mindnek megvan a maga varázsa.
Ráadásul ha az ember rendszeresen visszajár ugyanazokba az osztályokba, nem lehet elsunyulni a meséket. Vándor mesemondóként meg lehet úszni hosszú időn keresztül ugyanazzal a tíz mesével; de ha lehúz az ember egy tanévet ugyanazzal a harminc-kétszáz kölyökkel, akkor rá kell gyúrni a reperotárra. Én még a művelődési központban is olyan óvodás mesekészletet fejlesztettem ki heti egy meséléssel fél év alatt, hogy most évekig megélek belőle úgy, hogy én se unok bele. Tökéletes motiváció.
A bónusz az egészben az, hogy az ember ugyanazokhoz a kölykökhöz jár vissza. Ilyen ritkán adódik a főállású mesemondók életében: az ember annyit utazik mindenféle helyekre, és általában csak különleges alkalmakra, egy-egy fellépésre hívják meg, hogy még ha visszatér is a következő évben ugyanarra a rendezvényre, a közönsége teljesen más lesz. Ez egy ilyen műfaj. Összebarátkozni, megismerkedni egy kis csapattal és rendszeresen mesélni nekik különleges élmény. Tervezhet az ember hosszabb időre, készíthet velük kívánságlistát, mondhat hosszabb, több részes történeteket, és hasonló jó dolgok, amikre ritkán van lehetőség.
Arról nem is beszélve, hogy egy hely, ahol rendszeresen mesélhet az ember, önmagáért a mesélésért is megéri. Miután fél évet szívtam egy munkahelyen ahol nem sok lehetőség volt mesélésre, az első dolgom volt visszamenni az iskolába ahol előtte dolgoztam és megkérni őket, hogy vessenek a negyedikesek elé. Rögtön jobb kedvünk lett, nekik is meg nekem is.
Fogadj örökbe egy iskolát: a mesemondóknak legalább annyira szüksége van a közönségre, mint a közönségnek mesemondóra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése