Vezetek Utamból Kotródj

(Aki nem érti a címet annak visszavonjuk a magyar igazolványát)

Az igazság pillanata következik: Elismerem, hogy sikerült három évet töltenem az Egyesült Államokban úgy, hogy sohasem ültem egyedül kocsiba.
Minden csoda véget ér egyszer - lehetett tudni eddig is, hogy az ember nem húzhatja vezetés nélkül a végtelenségig, különösen nem olyan helyen, mint Johnson City, ahol a járda ismeretlen fogalom. Csak a megfelelő ösztönzés kellett hozzá, hogy szerény tömegközlekedéshez szokott személyem a volán mögé kényszerüljön, szakavatott benszülött felügyelet nélkül.
Az ösztönzés abból fakadt, hogy sürgősen dokihoz kellett mennem, mert sikerült lebetegednem az év vége örömére. Mivel szobatárs nem tartózkodott otthon, a kocsit viszont kulcsostul hátrahagyta, és fél órám volt eljutni zárás előtt a rendelőbe (ami kocsival öt perc, gyalog ellenben fél óra), nagy levegőt vettem, és nekivágtam a nagy kalandnak. Az út során zajéó belső (és esetenként küldő) monológ nagyjából így foglalható össze:

Így ni, megyünk szépen okosan, nincsen ezzel semmi baj, tisztára olyan mint a dodzsem, gáz, fék, belejövünk mint kiskutya az ugatásba, hoppá fekvőrendőr, szépen lassan, így ni, megkerüljük a bokrokat, szomszéd kutya, helló, menj szépen el az útból, okos kutya, szerencséd hogy öreganyádnak szólítottál, megkerüljük a kukákat is, különben is ki hagyta az út közepén, kitesszük az idexet, jobbra el, affene nem látok ki a bokorból, gyün valaki nem gyün, hát akkor nyomás, juhé, végig is értünk a kocsifeljárón.

Az amerikai vezetéssel (ne tessék kétségbe esni, vezettem itt már eleget, csak mindig ültek mellettem a kocsiban) általánosságban véve két baj van: egy, hogy gyakorlatilag senki sem tartja be a sebességhatárt, mert tíz mérföld túllépésig nem állít meg a rendőr, így ha negyvennel mész a negyvenes táblánál, mindenki le fog tolni az útról, mint az Odaátban a kísértetkamion. Egy ponton a visszapillantó tükrömet egyetlen hatalmas piros kombájn tette ki, aki úgy gondolta, mehetnék én többel is, én meg úgy gondoltam, hogy az előttem zötyögő kisteherautó lökhárítóján nem lenne kedvem megnyomi a Konföderációs zászlót, mert fel leszek koncolva. A másik baj azzal van, hogy indexet itten mutatóba se használ a jónép, ellenben lehet piros lámpánál jobbra kanyarodni, és balra is, ha nincs rendőr a környéken, az egyenrangú útkereszteződésnél meg annak van elsőbbsége, akinek nagyobb a kocsija és több pitbull liheg ki az anyósülés ablakán. Miután a doki kedvesen megvizsgált és felírta a gyógyszert, direkt a campuson keresztül indultam el patikába, mert ott lépten-nyomon fekvőrendőr van, azon meg eldöcögök én vidáman, arra a sportkocsi úgyse megy, mert leér az alja. (A fekvőrendőt itten komoly dolog, a déli közlekedési táblák speed hump-nak hívják, amit magyarra nagyjából "szapora mórikálásnak" lehetne lefordítani, és amerikai fülnek úgy hangzik, mintha tinédzserekről lenne szó egy iskolai parti árnyékos sarkaiban.)

Végül aztán csak elértem a patikába meg vissza anélkül hogy rám lőttek volna totojázásért ("g*ci állat mazsola" vagyok, ez van). A nap fénypontja az volt, amikor fél órát kellett várnom az antibiotikumra, nem bírtam felfogni ép ésszel, hogy most főzi-e Walter White a hátsó szobában, vagy mi van. Végül aztán kiderült hogy azért kellett várni, mert itt nem csak úgy hozzávágják az emberhez az Augmentint gyári dobozban, hanem kap az ember csinos narancssárga tubust a saját nevével, meg a figyelmeztetéssel hogy "ne igyál alkoholt és ne menj ki a napra" (ami az én esetemben azt jelenti, hogy két pirula után spontán lángra fogok lobbanni a konyhafüggönyön keresztül). Teljesen Dr. House-nak éreztem magam, esküszöm ha kiürül a doboz megtöltöm Pezzel. Ilyet is csak filmekben lát az ember.