Visszaáll az Univerzum rendje

Vége a melónak, és el sem tudom mondani mennyire nem hiányzik. Amellett, hogy előre dolgozom az őszi iskolakezdésre, jut időm olyan dolgokat is csinálni, amik viszont már nagyon hiányoztak az elmúlt hónapokban a recepciós pult mögött.
Az egyik ilyen dolog a mesemondás.
(Csodák csodája)

Betelefonáltam az iskolába ahol tavaly heti rendszerességgel fordultam elő, hogy visszajönnék egy tiszteletkörre, ha van rám idejük. Természetesen volt. Tavaly óta a kölykök szintet léptek, úgyhogy amikor a negyedikesek könyvtári órájára mentem, a tavalyi harmadik osztály jött velem szembe, az átokrossz és imádnivaló negyedikesek meg az ötödik évfolyamot képezik. Gyakorlatilag lubickoltam a tudatban, hogy ezúttal mesélhetek akármit, ami a csövön kifér, és nem fognak a szülők vasvillával várni a bejárat előtt, hogy boszorkányokat/mágiát/beszélő állatokat emlegettem. Ennyi különbség van ugyanazon város két széle között.

A negyedikeseknek csak halványan derengett, ki vagyok, de azért hamar összerakták, hogy tőlem hallották tavaly a sárkányos meséket. Arra már nem emlékeztek, honnan jöttem, úgyhogy a könyvtáros néni megkért, beszéljek egy kicsit magyarul, hadd találgassanak. Amint befejeztem a mondókámat az egyik kisfiú majd' kiesett a székből a nagy jelentkezésben: "TEXASI VAGY UGYE?!" Miután abbahagytam a visítást, jött a többi ötlet is: voltam német, francia, japán (?!), orosz, moszkvai ("az orosz te hülye!"), török, spanyol, kanadai, de még dél-amerikai is. Éljen a kulturális sokszínűség!
Idén a hamarosan megjelenő könyvem örömére úgy döntöttem, ideje megvillantani az összegyűjtött meséket a gyakorlatban is.

Mindkét osztálynál kérdéssel indítottam: soroljatok fel annyi szuperképességet amennyi csak az eszetekbe jut.  Ez mindig jó móka, főleg kölykökkel. A negyedik osztályban a fiúk egyszerre üvöltötték, hogy HULK, ami ugyan nem szuperképesség, ellenben nagyon érdekes, hogy eddig ahány közönséggel megpróbáltam szuperhősökről beszélni, a fiúknak mindig a zöld óriás jut először az eszébe. Nem Captain America, nem Superman, még csak nem is Batman. Kíváncsi lennék a pszichológiai háttérre...
Az ötödik osztályban a kisfiú, aki először tette fel a kezét (az ötödikesek már jólneveltek) nagyon izgatottan kiabálta be az első eszébe jutó képességet: "Giling-galang tündérpor!!!" Néha már egész korán lehet sejteni a gyerekek jövőjét...
Miután sikerült egy szép hosszú listát összeállítanunk, találomra választottam képességeket róla, és belevetettem magam a mesélésbe. A negyedikeseknél Finn MacCool és az Óriások kerültek terítékre, boszorkányostul-tündérestül, utána pedig Hikoichi japán meséje arról, mi mindenre jó egy láthatatlanná tévő köpeny. Ez utóbbit a gyerekek külön élvezték, mert klasszikus trickster történet, és mindenki meg van győződve róla, hogy ő jobban csinálta volna. A Finn MacCool sztoriban az volt a legmenőbb, hogy miután az elején elsoroltam, milyen képességei vannak a hősök csapatának, a gyerekek végig találgatták, melyik feladatot ki fogja megoldani. Innen már csak egy lépés a szerepjáték.
Az ötödik osztályban Tomboso hercegnőjével indítottam, aki a mesevilág legundokabb királykisasszonya, elleben a sztori nagyon szórakoztató. Főhősünk, Jack, egy sorozat varázstárggyal rendelkezik, amiket a hercegnő sorban elcsal tőle. Amikor szegény srácot már harmadszorra vágják át, az egész osztály kórusban üvölt, hogy NE HIGGY NEKI!!! és látványosan vonyít a végeredményen. Amíg nem kezdtem el mesélni közönség előtt, sohasem gondoltam hogy ennyire fogom élvezni ezt a történtetet.
Érdekes módon ez az osztály volt az első aki az állatok beszédét is a képességek közé sorolta. Amikor megkérdeztem, mi legyen a második mesében, úgy döntöttek, legyen alakváltás és állatok nyelvén beszélés - szerencsére pont van ilyen történetem. Kicsit el kellett csapni a végét idő hiányában, de azért jól működött.

Még két hetem van feltöltekezni mesemondásból mielőtt vége a sulinak. Jövő héten a gimisekhez is megyek...